29. fejezet

- Rara?!

Süvített végig az előtérben a mélyen búgó hang, ami a lépcső irányából érkezett, az összes tekintet a forrása felé tévedt. SooRa nagyot nyelt, ahogy végignézett a legidősebb fiún, aki ezúttal álca nélkül jelent meg. Sötétbarna írisze könnyeitől csillogott, szájának sarkában megkönnyebbült mosoly rajzolódott ki lassanként, ökölbe szorított kezei elernyedtek, ahogy újra és újra végigmérte a reszkető lány alakját. Eleinte még maga sem hitte el, hogy valóban SooRa ácsorog a hall közepén, de valahányszor lecsukta szemeit, majd újfent kinyitotta őket, a lány még mindig ugyanott álldogált. Nem tűnt el egyetlen másodpercre sem, nem képzelete űzött vele rossz tréfát.

- Rara – sóhajtott fel újra JongHyun, majd lelépett az utolsó fokról és a lány elé sétált.

IlHwa asszony mosolyogva biccentett egyet a legidősebbre, majd melegséget és megértést árasztó pillantásával a szobáikba rendelte a többi fiatalt is, ő pedig gyengédséggel telve szorított SooRa bal vállára, majd kettesben hagyta JongHyunt a cselédlánnyal. A társalgóba vonult és reménykedett a két gyermek békülésében.

Az Úrfi szótlanul fürkészte SooRa arcát, szemében próbálta meglelni a kimondatlan kérdéseire a válaszokat. Hasztalanul. SooRa szempárja duzzadt volt könnyeitől, vöröslött az órák óta tartó zokogástól. Noha, igyekezett lenyelni a további sós nedvességet, de fájdalma oly’ mértékű volt, hogy amikor Úrfijára nézett, a szenvedése csak még erősebb lett és nem tudta tovább rejteni kínjait.

Bőröndje kihullott kezéből, majd arcát tenyerei közé temette, vállai erőteljes rázkódásba kezdtek. JongHyun ijedten tudta le a parányi távolságot kettejük között, hosszú tagjait azonnal a lány teste köré fonta és mellkasára húzta őt. Hosszan vezette végig bal tenyerét a lány gerince mentén, ajkaival ösztönösen érintette meg a zilált tincseket. Még azzal sem törődött, hogy SooRa csurom vizes ruhában áll előtte, egyre csak szorította magához és szüntelenül nyugtatgatta.

- Cssh – súgta füléhez hajolva. – Nincs semmi baj, Rara.

- Úr. Úrfi – szipogta, ahogy leengedte kezeit, arcát JongHyun vállgödrébe temette, karjai automatikusan kulcsolódtak a fiatal férfi nyaka köré. – Úrfi. Sajnálom – szuszogta folyton.

- Cssh. Nyugodj meg, Rara. Nincs semmi baj – csitítgatta megértőn.

- De igen, Úrfi. Nagy hibát követtem el – dünnyögte még mindig JongHyun nyakába bújva, miközben erősebben kapaszkodott meg a testében.

- Nem számít, Rara. Itt vagy és ez a fontos – puszilta meg újra SooRa esőáztatta haját. – Visszakaptalak.

JongHyun bal kezét SooRa arcára csúsztatta, ahogy kicsit eltolta magától, majd szelíd erőszakossággal felemelte a fejét, hogy tekinteteik ismét találkozhassanak. SooRa rögvest lesütötte szemeit, amint kibújt menedékéből, ujjai könyörgőn markolták JongHyun pólójának gallérját. Félt Úrfijával felvenni a szemkontaktust, de a sokadik kérésre végül sikerült megemelni szemhéjait. Íriszeik összefonódtak.

- Miért mentél el, Rara? – súgta az őt leginkább foglalkoztató kérdést. – Miért hagytál el?

- Én nem – mentegetőzött halkan, továbbra is nyeldesve a könnyeit. – Vagyis. Én csak. Nekem. Nekem. Muszáj. Úrfi. Én – zavarodottan törtek elő SooRából a szavak, képtelen volt megmondani JongHyunnak az igazat.

- Kérlek, Rara. Mondd el, mi a baj! Mi történt? Miért tűntél el? – kérlelte újra és újra.

- Úrfi – sóhajtott fel nehézkesen. – Nincs itt maradásom – mormogta JongHyun mellkasára meredve, ami egyre hevesebben emelkedett és süllyedt SooRa megjegyzésétől.

- Hogyan? Miért ne lenne? Eomeoni elküldött? Ha kell, én magam beszélek vele és győzöm meg, hogy~

- Nem. Kim Asszony nagyon kedves volt velem, Úrfi – dünnyögte még mindig lefelé nézve.

- Nézz rám, Rara.

- Kérem, Úrfi. Legyen kegyes hozzám, JongHyun Úrfi – SooRa könnyei lassan újra útnak eredtek.

- Kérlek, SooRa. Nézz rám. Engedj nekem. Kérlek.

JongHyun utolsó szavát a lány tincseire lehelte, majd apró csókkal illette ugyanazon ponton. Hüvelyk- és mutató ujja közé fogta SooRa állát és vigyázva feljebb emelte fejét. SooRából egy mélyről jövő lélegzetvétel szakadt fel, végül engedett JongHyun kérésének, s ezzel együtt saját érzéseinek is, összeszedve minden bátorságát teljesítette az óhajt. Egymásra néztek.

- Köszönöm – szólalt meg halvány mosollyal az arcán JongHyun, ösztönösen húzta végig hüvelykujját SooRa reszkető alsó ajkán.

- Sajnálom – pihegte elcsukló hangon.

- Micsodát? – kérdezte, miközben lágyan megcirógatta ujjbegyeivel a lány arcbőrét. – Miért kérsz bocsánatot?

- Amit tettem, Úrfi – motyogta alig hallhatóan.

- Nem értelek, Rara – kérdőn járatta szembogarait a lány homályos lélektükreiben.

- JongHyun Úrfi – szuszogta, miközben letuszkolta a méretes gombócot a torkán.

- Gyere. Beszéljünk inkább kicsit nyugodtabb körülmények között.

JongHyun még egyszer végighúzta ujjait SooRa arcélén, egy lágy mosolyt intézett hozzá, hátrált egy lépést a lánytól és a bőröndre sandított. Nem tetszését kifejezve megrázta kicsit a fejét, a finom görbület még mindig ajkain pihent, majd felkapva a méretes koffert SooRa jobb kezére fogott és húzni kezdte a lépcső irányába. A szobalány tétován követte Úrfiját, ujjai ösztönösen kulcsolták át JongHyun ujjait, majd az első fokhoz érve megszorította őket.

Megfontoltan szedték a lépteiket, majd JongHyun szobájához érve az Úrfi egy pillanatra lecövekelt, végignézett a még mindig vizes ruháját viselő lányon, újfent megrázta kissé a fejét, aztán egy biztos mozdulattal lenyomta a kilincset és beljebb lökte az ajtót. Fejével intett SooRának, hogy elsőként ő lépje át a küszöböt, aki habozva ugyan, de elfogadta a parancsot és belépett a szürke falak közé.

JongHyun letette az ajtóban a bőröndöt, SooRa derekára vezette karját és egészen az ágyig terelgette őt. Finoman vállaira fogott és lenyomta a fekhelyre, a lány összefont kezeit az ölébe tette, JongHyun végigsimított felkarjain, majd a fürdőjébe sietett. Alig két perccel később egy nagyobb és kisebb méretű törölközővel a kezében tért vissza SooRához.

- Úrfi? – pislogott a matéria láttán.

- Nem szeretném, ha megfáznál – mosolyogta halk válaszát.

A nagyobbik törölközőt ledobta SooRa mellé, a kisebbiket pedig könnyedén a lány haja köré tekerte. Picit megtörölgette, aztán pedig a nagyobbik anyagot szorította ujjai közé, amit SooRa vállaira simított hosszú mozdulatokkal. Újra és újra végigvezette gondoskodó tenyereit SooRa felkarjain, majd hátát is megszárítgatta, végül a lány testén hagyta a puha szövetet. Bármennyire is késztetést érzett a folytatásra, JongHyun a lány mellkasához érve, megálljt parancsolt magának.

- Köszönöm – dünnyögte pironkodva válaszát.

- Ez a legkevesebb – puszilta meg a lány homlokát éppen azzal a törődéssel, mint ahogy idáig ruháiról igyekezett felszívni a nedvességet.

- Túl kedves hozzám az Úrfi, pedig meg sem érdemlem ezt a figyelmességet.

- SooRa – kuncogta nevét, majd összeborzolta törölköző alá rejtett tincseit.

- Igen? – kérdezte lehunyt szemekkel.

- Örülök, hogy visszajöttél – súgta immáron füléhez hajolva, majd egy apró puszit nyomott arccsontjára.

- Úrfi – SooRából megint csak egy mély sóhaj szakadt fel, nehézkesen emelte fel szemhéjait, hogy még egyszer JongHyun szemébe nézhessen.

- Nem szeretnéd levenni a vizes ruháidat? – nézett végig a kissé vacogó lányon, aki egyre jobban összehúzta mellkasa előtt a törölközőt.

- Úr. Úrfi? – pirult el füle tövéig, ahogy tudatosultak benne JongHyun szavai, rémülten kezdte takargatni magát a lepellel.

- SooRa – nevette el magát gyermekien, majd folytatta is gondolatát. – A koffered ott van az ajtóban, a fürdőben pedig nyugodtan átöltözhetsz. Tényleg nem szeretném, ha megfáznál.

- Oh. Értem. Akkor. Khm. Engedelmével – hajtotta le a fejét és vigyázva felegyenesedett.

A rövidebb törölköző lejjebb csúszott tincseiről, majd nem sokkal később a nagyobb méretű anyag is követte az útját. Alig fél perc múltán már matéria nélkül álldogált a szoba közepén. Még egyszer megdőlt picit JongHyun előtt, majd a bőröndjéhez iparkodott, aztán azzal együtt a szomszédos helyiségbe sietett. JongHyun, hiába nevelték tisztelettudóan és mérhetetlen udvariasságra, képtelen volt türtőztetni magát. SooRa után osont.

A lány zavarában résnyire nyitva hagyta a térelválasztót, így JongHyun könnyedén az ajtófélfához simult, lopva megfigyelhette a szobalányt. Torkában akadt minden gondolata, amikor meglátta a vékony testet egy szál fehérneműben, a támasztékban keresett kapaszkodót. Gyomra összeszorult, bordái között is kisebb lett a hely, ahogy meredten és közben mégis ámulattal bámulta SooRát.

A lány az egyenruhája helyett csak egy nyúltabb pólóba és egy kényelmesebb nadrágba bújt, még kissé nedves tincseit egy kontyba tűzte és visszaindult Úrfijához. Azonban ahogy a vaspántra fogott, rögvest meg is torpant, hiszen pontosan Úrfijába botlott, aki továbbra is csak meredten nézett maga elé. Egyedül SooRa torokköszörülése térítette észhez, döbbenten ugrott hátrébb, amikor tudatára ébredt a legidősebb ifjú.

- Rara? Khm. Én. Én csak. Khm. Kész vagy? – vakargatta tarkóját a végletekig vörösödve, miközben néha a lányra sandított.

- Úrfi? Történt valami? – szorította magához nedves ruháit.

- Nem. Mármint. Nem. Nem történt semmi – zihálta kicsit.

- Köszönöm, hogy átöltözhettem – hajolt meg illedelmesen.

- Gyere. Most már tudunk nyugodtan beszélgetni – kanyarintotta bal karját SooRa vállára és visszavezette az ágyhoz, leültette rá.

SooRa mélyet lélegezve foglalt helyet, majd szorosan mellé ült le JongHyun is. Összefonta kezeiket, mélyen a lány szemébe nézett, türelmetlenül várta, hogy végre SooRa bevallja az igazságot és elárulja, merre járt korábban. Ellenben a szobalánynak sehogyan sem jöttek szájára a szavak, hiába küszködött vele megállás nélkül.

- Akkor? Mesélsz nekem egy kicsit, Rara? – törte meg a percek óta tartó némaságot.

- Igen – biccentgetett parányikat.

- Hallgatlak – fordult teljes testtel a lány felé, ujjaikra szorított. – Ígérem, hogy egy szóval sem szakítalak félbe.

- Köszönöm – hálálkodott. – JongHyun Úrfi?

- Már elfelejtetted – mosolyogta.

- Mit, Úrfi? – rebegtette pilláit.

- Amire kértelek – SooRa bambán nézett JongHyunra, nem értette a kicsiny célzást. – Megegyeztünk, hogy abbahagyod az úrfizást.

- Oh. Elnézését kérem. Én csak.

- Jól van, jól van, Rara. Most nem ez a lényeg. Mesélj, kérlek – biztatta.

- Igen. Szeretne is kérdezni valamit az Úrfi? Khm. JongHyun.

- Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor bizony van egy kérdés, ami furdalja az oldalamat már egy ideje – markolt megint erősebben ujjperceikre.

- Mi lenne az? – pillantott le összefont kezeikre, aztán megint JongHyunra nézett.

- Honnan ismered a bátyámat? – tette fel félve az őt nyomasztó kérdést. – Találtunk egy fényképet rólatok és azóta is az érdekel, mégis honnan. Hol találkoztatok?

- JongHoon – formálta alig hallhatóan egykori szerelme nevét, mire a fiú beleegyezően bólintott. – JongHoont egy parkban ismertem meg néhány hónappal ezelőtt – kezdett bele a hosszú monológba, tekintetében lassanként gyűltek össze az érzelmi jelek. – Szóval. Megkérdezte, hogy volna-e kedvem csatlakozni hozzá, nincs kedve egyedül ücsörögni a szökőkútnál, én pedig készséggel igent mondtam rá. Szó szót követett, s végül azon kaptam magam, hogy már túl vagyunk néhány találkán és a parki sétát kávézóra vagy épp egy meghitt étteremre cseréltük. Beleszerettem, de nem tudom megmondani a napját, mikor történt. Magával ragadt a lénye – JongHyun felsóhajtott. – Éppen úgy, ahogy annak idején az Úrfi lénye, és most már értem, hogy miért volt ugyanaz a reakció.

SooRa egy félszeg mosollyal igyekezett leplezni fájdalmát, melyet szerelmének elvesztése okozott minduntalan. S hiába próbálta tagadni saját érzéseit, elkövette ugyanazt a hibát, feltétel nélkül beleszeretett egy férfibe, akinek varázslatos lénye volt.

- Meséld tovább, kérlek – Fejét SooRa vállára hajtotta és úgy hallgatta a csendes történetet.

- Aznap, mikor végleg elveszítettem JongHoont – elcsuklott a hangja, kisvártatva folytatta. – Aznap is épp egy találkozót beszéltünk meg abban az étteremben.

- Hogy’ érted, hogy elveszítetted? Elhagytad? Vagy ő szakított veled?

- Nem. Nem, Úrfi – rázta a fejét.

- Akkor?

- Elveszítettem őt. Örökre – Elindult az első könnycsepp SooRa tekintetéből, amit hamarosan egy második és egy harmadik követett. – Ezért kell elmennem, JongHyun.

- Hyung miatt? – faggatózott, mire SooRa bólintott. – De hát miért? Nem értelek, Rara. Nem hagyhatsz el te is, Rara. Nem teheted meg. Megígérted. Megígérted, hogy velem maradsz - könyörgött szüntelenül.

- Sajnálom - ezzel SooRa lefejtette ujjairól JongHyun ujjait, felpattant az ágyról, a bőröndjéhez szaladt, majd azzal együtt menekült el a helyiségből... megannyi kérdést hagyva a háta mögött...