Epilógus

JongHyun nehézkesen vette rá magát, hogy ellátogasson a temetőbe, fivére sírjához, ám lelke mélyén régóta szeretett volna elmenni bátyjához. Felöltötte álcáit, majd egyetlen szó nélkül távozott otthonából, s taxiba ült, hogy ne keltsen feltűnést. Némán kifizette a fuvardíjat, majd a lenyugvó nap sugaraival övezve, nekiindult megkeresni a régen látott sírhelyet.

Kezeit zsebébe dugta, sapkájával egész homlokát eltakarta, ahogyan maszk mögé rejtette ajkait is. Egyedül sötétszín szemei látszottak ki arcából, pusztán azért, mert nem tudott napszemüveget venni a félhomályban. Lehajtott fejjel bandukolt a márványok között, azonban az utolsó kanyarnál megtorpant. Valami megmagyarázhatatlan érzés azt sugallta a fiúnak, hogy végre emelje fel a fejét, és úgy folytassa tovább útját.

JongHyun pupillája majdnem a duplájára dülledt, ahogy meglátta Fivére nyughelyénél eltűntnek hitt szobalányát. A szíve a torkába ugrott, mellkasa összeszűkült a rátörő érzéstől, gyomrában pillangók reppentek szét halovány boldogságától. Újabb és újabb gombócok gyűltek össze nyelőcsövében, amiket apránként tudott csak letuszkolni.

Előhúzta kezeit zsebeiből, majd ökölbe szorította mindkét kézfejét. Igyekezett leplezni a könnyeit, melyek szüntelenül a felszínre akartak törni, ám egynek mégis sikerült útnak indulnia, s a maszk puha anyagában be is végezte dolgát. Mély levegőt véve tette meg első lépését SooRa felé, majd lassanként egyre magabiztosabban haladt a még halkan zokogó, térdeire zuhant lány felé. Alig egyetlen karnyújtásnyira megállt tőle, szótlanul figyelte a finoman rázkódó vállakat, végül akaratlanul megérintette a lány jobb vállát.

SooRa lassan leengedte kezeit és felnézett a végtag tulajdonosára. Könnyei rögvest elapadtak, ahogy homályos tekintete rálelt az ismerősen fénylő mélybarna szempárra.

- Úrfi? – szólalt meg kissé rekedtesen, ahogy még mindig fojtogatta keserves sírása.

- Rara – pihegte alig hallhatóan a matéria alatt, belefeledkezett a kissé vöröslő íriszekbe.

- Mit keres itt az Úrfi? – kérdezte félve, miközben megpróbált erőt lehelni lábaiba és felkelni a hűvös földről.

- Téged – felelt őszintén, bal kezével SooRa karja alá nyúlt és vigyázva felsegítette a talajról, majd szembe fordította magával. – Te miért vagy itt, Rara? – járatta kérdőn tekintetét a lány szemeiben.

- Én? Hát. Öhm. Szóval én – hebegte zavarában, a váratlan kérdéstől megijedt.

- Igen? – biztatta alig hallhatóan a folytatásra. – Miért vagy itt Hyungnál? – sandított SooRa háta mögé, ám tekintete megakadt a rózsaszirmon, azonban mégsem méltatta említésre, lányra figyelt ismét.

- Az utóbbi időben gyakran meglátogatom a Fivérét – válaszolt kisvártatva.

- Hiányzik? – tette fel alig hallhatóan a kérdést, SooRa torkában akadt következő gondolata. – Kérlek, Rara. Hiányzik Hyung? – faggatta türelmesen.

- Igen, Úrfi. Hiszen szeretem a Bátyját. Szerettem – pihegte utolsó szavát elhalón, ahogy tekintete időközben újfent rálelt JongHyun kíváncsi szembogaraira.

- Már nem szereted?

- Úrfi – pislogott aprókat a fölé magasodó Ifjúra.

- Már nem szereted? – ismételte meg.

SooRa viszont nem tudott felelni JongHyun kérdésére. Tudta, ha nemleges választ ad, akkor Úrfija tovább faggatja a miértekről, ha pedig az ellenkezőjét vallja, megbántja őt szavaival. Tanácstalannak érezte magát, végül megunva a hosszú percek óta tartó némaságot, miközben a másik szempárját fürkészték megállás nélkül, a lány a távozást látta megfelelő módszernek.

Épp csak ellépett JongHyun mellől, amikor a fiú gyengéden a lány jobb felkarjába markolt és megállította tevékenységében. SooRa a vékony ujjakra pillantott, majd JongHyun tekintetéig vándorolt szemeivel. Felsóhajtott.

- Gyere haza – szakította ki merengéséből a lányt Úrfija.

- Nem lehet. Nem maradhatok, Úrfi – fogta el újra a rátörő sírás.

- Kérlek. Szükségem van rád. Légy mellettem, Rara – kérlelte halkan.

- Nem lehet. Nem tehetem.

- Miért? Miért nem lehet? – kérdezte aggódva.

- Mert már egyszer megöltelek – suttogta a szürkületben, ahogy kicsordult az első sós nedvességcsepp.

- Miről beszélsz? – ráncolta össze homlokát a fejfedő alatt.

- Egyszer már elveszítettelek. Még egyszer nem akarom – küszködte könnyeivel, lefejtette karjáról JongHyun csuklóját és újra menekülőre fogta, amiben a fiú megint megakadályozta.

- Várj! – Szorított ezúttal a lány csuklójára, majd lassan visszahúzta magához. – Miért mondod ezt, Rara?

- Miattam halt meg a bátyád. Én öltem meg – nézett könnyes szemeivel JongHyun szemébe.

- Baleset volt – reagált néhány pillanat múltán. – Egy szerencsétlen baleset.

- Nem voltál ott. Nem tudhatod.

- Tudom, hogy baleset volt. Ahogyan tudom azt is, hogy miért tett így a bátyám. – Ugyan SooRa nem láthatta az álca alatt, de JongHyun ajkára halvány mosoly rajzolódott saját gondolatától.

- Miért tudnád? – pigyergett.

- Mert én is pontosan ezt tettem volna JongHoon helyében. Ugyanígy megmentenélek, kerüljön bármibe. Tudom azt is, hogy te is megmentetted volna a bátyám életét, de ő volt a gyorsabb.

Bal kezét SooRa arcára csúsztatta és törődéssel telve szabadította meg a nedves bőrt, s igyekezett az újabban kibuggyanó könnycseppeket is felszárítani. SooRa lehunyt szemmel hagyta, hogy JongHyun vigasztalja, lelke végre megnyugodott. Szívét elöntötte a melegség, testét átjárta a megbocsátás és feloldozás érzése. Megemelte szemhéjait, tekintete összeakadt JongHyun megértő pillantásával, akinek keze továbbra is SooRa arcán pihent.

A lány még egyszer kiszabadította karját a fogásból, visszalépett a márványkőhöz, majd a fejfa mellett pihenő rózsaszálat felemelve visszaaraszolt Úrfijához. Reszkető kézzel nyújtotta át a fehér virágszálat és ismét JongHyun szembogaraiba révedt.

- Köszönöm, hogy megmentettél – szólalt meg elveszve a csillogó lélektükrökben.

JongHyun elvette a virágot SooRa kezéből, majd lassan maga mellé engedte. Pontosan akkor, amikor SooRa karjai indultak el JongHyun felé, hogy most saját kezeivel szabadítsa meg a fiatal férfit álcáitól. Vigyázva levette az ajkait fedő maszkot, majd a sapkát is óvatosan lehúzta a sötétbarna tincsekről. A márványra dobta, és két karjával átfonta JongHyun nyakát, leküzdötte a kettejük közti távolságot.

Mellkasuk összepréselődött, leheletük lassú keringőt lejtett egymással, pillantásuk a végtelenségig mélyült. Látták egymást a másik szempárjában csillogni. Az ölelésükben benne volt minden érzésük, melyet kezdettől fogva tápláltak a másik iránt: hála, megbocsátás, megértés, fájdalom, menedék, Szerelem. SooRa ujjai feljebb siklottak JongHyun tarkóján, puha tincsei közé fúrta őket, majd félszegen összeérintette ajkaikat...

...Szerelem...