30. fejezet

Míg a legidősebb Úrfi szobalányát faggatta a szürke falak között, addig a másik két Ifjú saját rezidenciáján járkált fel-alá cselédjeik társaságában. EunSeonak idővel sikerült meggyőznie KiBumot, hogy üljön le legalább két percre, s ezzel talán a lány hányingere is megszűnhet. TaeMin viszont korántsem tudott annyira lehiggadni, mint azt HyeMi szerette volna elérni.

A legfiatalabb Úrfi hol az ajtójára tapasztott füllel próbált információhoz jutni, hol pedig saját ablakán keresztül bámulta az udvart, hátha felbukkan SooRa alakja a zuhogó esőben. HyeMi alsó ajkát harapdálta idegességében, miközben egyetlen másodpercre sem vette le szemét TaeMinről. Végül megunva az idegtépő szótlanságot, HyeMi az Úrfijához lépett, mindkét kezét, melyek remegtek aggodalmától, TaeMin vállára tette és magabiztosságot sugározva szorított testére.

- Elég lesz, TaeMin-ah – szólalt meg reszkető hangon. – Azzal nem leszünk előrébb, ha egy egész versenypályát jársz ki a szobádban. Inkább kérdezzük meg IlHwa asszonyt, hátha tud valamit a Bátyádról és SooRáról.

- Jó – dünnyögte az orra alatt elégedetlenül. – De mi van, ha Eomeoni sem tud még semmit? Mi van, ha SooRa nem jön soha vissza és végleg elveszítem a Bátyámat. Ennek a lánynak hála már majdnem visszakaptam Hyungot, de most képes átgázolni mindenkin! Miért tette ezt? – förmedt a lányra az ajtó elé érve, mire HyeMi – akaratlanul ugyan – de felképelte szerelmét.

- Sa-sajnálom, TaeMin-ah! – kapta szájához mindkét kezét, hirtelen könnyel teltek meg HyeMi szemei. – Én. Én nem akartam, TaeMin Úrfi! Kérem! Kérem, bocsásson meg – szabadkozott szüntelenül.

- HyeMi – sóhajtott fel halkan, jobb kezével a korábbi tenyércsapás helyét tapogatta. – Nincs semmi baj, HyeMi – fogott a lány vállára.

- Úrfi? – pihegte döbbenten.

- Köszönöm, Mimi – s ezzel közelebb húzta magához HyeMit, hogy egyetlen őszinte csókban egyesüljenek.

Azonban az édes civakodás túl sokáig nem tarthatott, a mámorító pillanatot egy erőteljes csapódás szakította félbe, ami a bejárati ajtó felől érkezett. A szerelmesek sietve röppentek szét, majd tökéletes összhangban nyúltak a kilincsért, s tépték fel a nehéz térelválasztót. Azonnal a lépcső irányába fordították tekinteteiket, de már csak a sűrűn hulló csapadék hangjait hallották, és látták Han asszonyt, amint visszacsukja a bejárati ajtót.

- Mi történt? – érkezett a kérdés az éppen betoppanó KiBumtól, izgatottan járatta tekintetét Öccse és annak szobalánya között.

- Nem tudjuk, Úrfi – felelt halkan HyeMi, TaeMin képtelen volt megszólalni, mozdulatlanul bámulta a vaskos térelválasztót, bal szeméből útnak indult egy kósza könnycsepp.

- TaeMin-ah? – lépett közelebb hozzá KiBum, óvatosan szembe fordította magával. – Láttál valamit? – kérdezte.

- Semmit. De érzem, hogy elment – motyogta üveges tekintettel.

- SooRa elment.

Rideg és kimért megjegyzés ütötte meg a fiatalok fülét, egyszerre kapták fejüket a hangforrás irányába. JongHyun állt a folyosó közepén, talpig álarcban és ökölbe szorított kezekkel. Mindannyian megdöbbentek az idősebb külseje láttán, azonban egyedül TaeMinben volt annyi bátorság, hogy közeledjen legidősebb bátyjához, s azzal szóra bírja őt.

- Mi történt, Hyung? – szorította meg JongHyun bal vállát. – Miért ment el SooRa? – fürkészte kérdőn a fekete lencséket.

- Elment – mormogta a textil alatt, mely ajkait rejtette.

- Miért? – ismételte halkan.

- Csak – felelt távolságtartón.

- Hyung? – TaeMin hangja megremegett az elutasító hangnemtől, elvette kezét JongHyun válláról és HyeMihez araszolt.

Egyik testvér sem firtatta tovább a korábbi eseményeket, a szobalányok illedelmesen meghajoltak Úrfijaik előtt, majd jobbnak látták saját szobáikba vonulni, s így cselekedett a három Ifjú is. Az ajtók kulcsra záródtak, s a legidősebb fiú ajtajának résén át nem szűrődött ki más, pusztán elfojtott zokogás.

* * *

Miután SooRa elmenekült a Kim Rezidenciáról, útja egy régen sokat látogatott és szeretett helyszín felé vezette. Egy út, amit szíve suttogott megállás nélkül. Még az sem érdekelte, hogy megint elázik a hideg záporban, nem akart megállni, csak menni előre, míg erejéből telik, s ha már az utolsó energiáját is felhasználta, akkor is elvánszorogni a menedékéhez.

Kofferját rángatta maga mögött, újra és újra felborult a nehéz pakk, SooRa már-már inkább eldobta volna, de tudta, hogy akkor minden más dolga is ugyanott végzi az emlékeivel együtt. Egy pocsolyában vagy egy nagyobb sártengerben.

A fekete, kovácsoltvas kapuhoz érve SooRa néhány percre lecövekelt, könnyes szemmel nézte a fémet, s igyekezett minden lélekjelenlétét megtartani, azzal együtt bátorságot venni, hogy belépjen a kapun. Fújtatott egy nagyot, megmarkolta a bőröndöt, aztán lassanként beljebb merészkedett a temetőbe. Kopott sírkövek és egészen újak között ballagott, szinte már lehunyt szemmel haladt a nyughelyek között, míg végül elért ahhoz az egyhez, amihez szíve húzta.

Leengedte a nehéz batyut, térdei pontosan abban a másodpercben csuklottak meg, amikor a bőrönd talajt fogott, s nem sokkal utána SooRa lábai is mellette koppantak. Arcát tenyerei közé temette, miközben utat engedett érzéseinek. Az esővel sírt, könnyei megállíthatatlanul folytak végig arcán, vállai rázkódtak, szívét marcangolta a kín.

- MIÉRT?! – kiáltotta el magát kisvártatva. – MIÉRT?! – zokogott fel ismét. – MIÉRT TETTED EZT?! MIÉRT?! MIÉRT?!

Azonban SooRa szenvedéssel teli kérdésére senki sem válaszolt. Nem lelt megnyugvásra, hiába is szerette volna. Sírása olykor elcsendesült, olykor újra felerősödött, éppen úgy, ahogy odafentről hullott a hűvös csapadék. Mintha az Ég a lánnyal együtt sírt volna.

Közel fél órás zokogás után SooRa végre képes volt megállítani a sós cseppeket, majd lassan felegyenesedett és megtörölgette arcát. Mélyeket lélegzett, hogy mielőbb megnyugodjon, majd összeszedte gondolatait és a márvány-fejfához tipegett, magában folyton felolvasva a ráírt nevet. Remegve emelte fel kezét, majd fogott is a hideg kőre, ujjbegyeivel végigsimított az aranyozott betűkön, majd a fekete kövezeten vezette végig ujjait. Visszalépdelt a sírhely végére, összekulcsolta kezeit, és igyekezett mosolyt erőltetni arcára.

- Szia, JongHoon – szipogta, majd az utolsó cseppet is letörölve szeméből, folytatta. – Tudom, rég látogattalak meg, de rengeteg volt az elfoglaltságom mostanában. Nem mentség, ezt is tudom. Sajnálom. De tudod – megint könnybe lábadtak szemei, ám mégis próbálta tartani magát érzelmeivel szemben –, az öcsém, JaeBum, újabb kezelésen vett részt a minap, ami sajnálatos módon újfent reménytelen volt. Jaj, JongHoon, ha tudnád, hogy mennyire hiányzik az öcsém – pityeregte el magát emlékeitől. – Te is hiányzol, jobban, mint azt képzelni tudod, de JaeBum. JaeBum az öcsém. Ugye megérted? – elhallgatott, s várta a nem létező választ néhány szívdobbanásnyi ideig. – Szóval – sóhajtotta. – Talán nem lenne szabad ilyet kérnem a történtek után, ám én mégis megteszem. De kérlek. Kérlek, JongHoon, vigyázz az öcsémre. Vigyázz rá minden erőddel, karold fel és ne engedd, hogy butaságot csináljon – SooRa ajkai megremegtek elfojtott érzéseitől, lepleznie kellett minden fájdalmát. – JongHoon. Hallasz? – hunyta le szemhéjait, s úgy intézte szavait a márványhoz. – JongHoon. JongHoon, miért? Miért nem mondtad el, hogy van egy testvéred? Vagyis kettő. Miért? Miért titkoltad el? Miért nem akartál soha sem beszélni a családodról, JongHoon? – lassan kinyitotta szemét, és a keresztnevet mustrálta homályos tekintettel. – JongHoon? Jong~ - ellenben SooRa torkában akadtak a további szavak, mikor egy fehér virágszirom hullott a sötét kövezetre: utolsó találkozásuk emléke felszínre tört.

„A lány mosolyogva közelített a fiúhoz, aki bal kezében egy fehér rózsából álló csokrot tartott, ahogy minden egyes randevújuk alkalmakor tette. Egyetlen hosszú öleléssel köszöntötték egymást, majd a fiú átadta az illatozó hószín bokrétát a lánynak, bal karját vékony derekára vezette és andalogni kezdtek az esti fényárban úszó sétáló utcán. A lány eleinte szótlanul hallgatta a fiatal férfi szavait, egyszer-egyszer bólintott vagy csak elmosolyodott a hallottaktól, s néha ő maga is megosztott valami érdekeset napjaiból. Ám az édes merengésnek és kószálásnak hangos sikolyok vetettek véget, majd fékcsikorgás ütötte meg a fülüket. A lány oldalára zuhant, megfejelve ezzel a közeli étterem egyik asztalának sarkát, viszont a fiú már nem volt ennyire szerencsés. Hogy szerelmének életét mentse, sajátjával fizetett, amikor az autó a járdára hajtott, annak sofőrje elveszítette uralmát felette. A lány vérző halántékkal mászott el a fiúig, aki utolsó erejével ujjai között szorongatta a fehér rózsacsokrot, melyen újabb és újabb vércseppek jelentek meg. A lány felsikított a haldokló szerelme láttán, s a következő pillanatban szólongatni kezdte a fiút, ám az már nem nyitotta ki a szemeit. A lány összetört...”

* * *

SooRa távozása óta csupán néhány hét telt el, ám ez a pár hét mégis egy örökkévalóságnak tűnt a Kim Család tagjainak. JongHyun továbbra sem volt hajlandó megszabadulni álcáitól, ahogyan a kommunikációt is visszafogta. Mindösszesen egyszavas válaszokat adott, de azt is csak anyja kérdéseire. Sem fivéreivel, sem apjával, sem pedig a szobalányokkal nem beszélt, még köszönni is nehezére esett alkalmanként. Minden idejét lakrészében töltötte, csupán ebédkor bukkant elő rejtekéből.

IlHwa asszonyt mérhetetlen aggodalom fogta el idősebb fia állapotát látva, minden követ megmozgatott, hogy SooRa nyomára bukkanjon, még a két fiatalabb Úrfi bizalmasait is megkérte, hogy járjanak utána. Azonban sem MinHo, sem pedig JinKi nem tudott biztató hírekkel visszatérni. SooRát elnyelte a föld. A jelek szerint örökre.

Végső elkeseredésében IlHwa asszony a legidősebb fiúhoz fordult, talán még egyszer utoljára tud beszélni fia fejével, s egy szónál akár többre is képes lesz. Megfontoltan szedte felfelé a lépcsőfokokat, majd JongHyun ajtajához érve vett egy nagy levegőt, és megkocogtatta a fekete falapot.

- JongHyun-ah? Idebent vagy? – csak dünnyögés volt a felelet, így IlHwa asszony ezt beleegyezésnek vette, és benyitott. – Beszélnünk kell, JongHyun.

- Hm – pillantott anyjára, majd a bársonyszőnyeget fürkészte tovább.

- JongHyun, ez így nem mehet tovább – ült le fia mellé, jobb tenyerét JongHyun bal alkarjára simította, aki meredten bámulta az ablakot napszemüvegének lencséjén keresztül. – Tudom, hogy hiányzik SooRa, de nem rostokolhatsz egész nap a szobádban.

- Hm.

- Ne csináld ezt, kérlek. JongHyun, ez nem te vagy – szorított karjára. – Mindannyiunkat megvisel az állapotod, és egyikünk sem akarja, hogy tönkre tedd magad. TaeMin-ah még az esküvőt is el akarja halasztani, mert HyeMi erre kérte miattad.

- Hm.

- JongHyun – fújtatott lemondóan. – Szépen kérlek, Fiam, gyere vissza közénk. Légy megint a családunk része, úgy, mint mikor SooRa is velünk volt. Kérlek, JongHyun.

- Hm.

A beszélgetést azonban egy ajtókopogtatás szüntette be, majd nem sokkal később EunSeo jelent meg a szobában, ujjai között markolva egy papírfecnit. IlHwa asszony tenyerébe csúsztatta a papírdarabkát, aztán azzal a lendülettel ki is osont, mint amivel érkezett. A ház asszonya gyorsan elolvasta a fecnire írt információt, majd egy megkönnyebbült sóhaj után zsebébe rejtette a darabkát.

- Mikor látogattad meg utoljára a bátyádat? – terelte másik irányba a témát.

- Hm.

- Nem gondolod, hogy ideje lenne megint elmenni hozzá? – Szája sarkában halvány mosoly rajzolódott ki rögtönzött javaslatától.

- Hm.

- Szerintem JongHoon örülne, ha végre kimennél hozzá és váltanátok pár szót. Mit gondolsz? Meglátogatod? – hajolt közelebb JongHyunhoz.

- Rendben – dünnyögte a szövet alatt.

- Köszönöm – mosolyogta, majd parányi puszit nyomott fia arccsontjára.

IlHwa asszony elvette kezét JongHyun alkarjáról, vállára szorított néhány lélegzetvételnyi pillanatra, majd felegyenesedett és magára hagyta fiát a szobájában. Az ajtón kilépve még egyszer elolvasta papírkát, majd elégedetten felsóhajtott és a hálójába sietett. Senkivel sem akarta megosztani a titkot mindaddig, míg sejtéseik be nem bizonyulnak. Már csak azért aggódott, hogy legidősebb fia szavatartó legyen, s valóban kimenjen a temetőbe testvéréhez.

A ház asszonya szobájának ablakából fürkészte, hogy JongHyun mikor tűnik fel az udvaron, fohászai meghallgatásra kerültek, alig fél órával a beszélgetésük után meglátta JongHyunt ballagni a vaskapu felé. Újabb megkönnyebbült sóhaj szakadt fel IlHwa asszonyból, szemhéjait lecsukta, jobb kezével a hófehér, halványbarna motívumokkal díszített függönyre fogott.

- Kérlek, SooRa, légy a temetőben – suttogta maga elé. – Kérlek, gyere el most is. Találkoznotok kell – kívánta alig hallhatóan.