28. fejezet

JongHyun idegesen járkált fel-alá SooRa szobájában, ujjai között szorongatva a parányi csatot, melyet korábban talált az éjjeli szekrényen. Fogalma sem volt róla, mihez kezdjen, merre induljanak el kétségbeesésükben. A rendőrséghez egyelőre nem akartak fordulni, bíztak benne, hogy SooRa meggondolja magát, és miután sikerült lehiggadnia, visszajön a házba és végre mindent megbeszélhetnek egymással.

Legnagyobb csalódottságára, azonban csak a fiatalabbik szobalány kopogtatott az ajtófélfán, majd köszörülte meg halkan a torkát, hogy felhívja az Úrfi figyelmét. JongHyun azonnal a lányra pillantott, ám remény helyett elkeseredettsége lett még nagyobb.

- Igen? – kérdezte alig hallhatóan.

- Elnézést, JongHyun Úrfi, az Édesanyja kérdezi, hogy kíván-e valamit – hajtotta le a fejét.

- Nem kérek semmit – felelt monoton hangon, majd a kezében lévő ékszert kezdte fürkészni újfent.

- Visszajön – sóhajtott fel a szobalány, beljebb merészkedett a hálóban és egészen az Úrfiig araszolt.

EunSeo szobalány-pályafutása során először cselekedett ösztönösen a legidősebb Úrfival szemben. Óvatosan felemelte jobb kezét és JongHyun kezeire csúsztatta. Kicsit reszketve ugyan, de az Úrfi kezeire szorított és megpróbált támasz lenni a számára. JongHyun ajkai között egy remegős sóhaj szökött ki, amikor megérezte a kicsiny tenyeret ujjain pihenni. Felemelte fejét és EunSeora pillantott. Homályosan látta maga előtt EunSeo még bizakodó szempárját.

- Gondolod? – szólalt meg könnyeivel küszködve.

- Biztos vagyok benne, Úrfi – húzta megértő mosolyra ajkait, hogy ezzel is bátorítsa a rémült Úrfit.

- Bár igazad lenne, EunSeo. – Ismét egy mély levegő távozott JongHyun reszkető ajkain át, mielőtt még az első könnycsepp útnak indult volna bal szemének sarkából, aprókat pislogott, hogy leplezni tudja fájdalmát.

- Utoljára akkor láttam ilyennek az Úrfit, mikor elveszítettük a Fivérét. Éreztem JongHyun Úrfi fájdalmát, ahogyan a többiekét is. Sajnos abban a helyzetben nem tudtam semmi bíztatót mondani az Úrfinak, de most legbelül érzem, hogy SooRa visszajön.

- Miért vagy ennyire biztos benne, EunSeo? – sandított a lányra, reményvesztettségét nem tudta titkolni.

- Nem tudom, Úrfi – felelt néhány szívdobbanással később. – Fogalmam sincs, hogy miért vagyok benne biztos, de hinnünk kell, hogy SooRa ismét e ház falain belül lesz. Ugyan nem ismerem olyan jól, mint JongHyun Úrfi, de amikor a szemébe nézek, tudom, hogy képtelen lenne bárkit is bántani.

- Én sem ismerem olyan jól SooRát. Csak azt hittem.

JongHyun lefejtette ujjairól a szobalány tenyerét, az idáig szorongatott ékszert visszatette korábbi helyére, majd miután még egy nehézkes lélegzetvétel távozott a tüdejéből, kisétált a helyiségből és magára hagyta EunSeot. Egyetlen szó nélkül vonult fel a saját szobájába, majd kulcsra zárva azt, a sötétségbe és az egyre erősödő fájdalmába menekült.

EunSeo az éjjeli szekrényhez lépdelt, szemügyre vette a rajta pihenő múltbéli emlékfoszlányokat, aztán az ágyhoz hajolt és lassan végigsimított az ágyneműn. Mindig magabiztos személyisége meginogni látszott. Hiába győzködte a legidősebb Úrfit, EunSeo fokozatosan veszítette el a reményt kolléganője visszatérésére. Reszketett, hogy ezúttal nagyot tévedett.

Miután még egyszer utoljára körbenézett a kicsiny szobában, ő is távozott, ám az ajtót résnyire nyitva hagyta. Maga sem tudta, miért, de jobbnak látta így tenni. A nappaliba ballagott, ahol IlHwa asszony tanácskozott másik két Fiával és HyeMivel egyaránt. Azonban ők sem tudták mire vélni az újonnan érkezett szobalány cselekedetét. Soha egyetlen jelét nem látták annak, hogy SooRa esetleg kellemetlenül érezné magát a Kim Rezidencián, de még arról sem tett egyszer sem említést, hogy ne értené meg magát Úrfijával. Noha, lehetett volna rá nem egy oka, SooRa mégsem panaszkodott. Tűrt és elviselt, miközben szeretettel fordult mindegyik családtag felé.

EunSeo jöttével KiBum rögvest kedveséhez sietett, kérdőn vizslatta EunSeo arcvonásait, s tekintetével beszédre igyekezett ösztönözni őt. Ellenben a legfiatalabb szobalány csak a fejét tudta rázni letörtségében. Végül újfent IlHwa asszony törte meg a fájó némaságot és fordult sajátjaiként szeretett gyermekeihez.

- Mi lesz, hogy ha SooRa mégsem jön haza? – csendült fel a szomorú kérdés.

- Hogyan mondjuk meg Hyungnak, Eomeoni? – felelt kérdéssel a kérdésre TaeMin.

- Nem tudom, TaeMin-ah. De azt már a bátyád nem éli túl. Még egy heget nem bír ki JongHyun. – A fiatalok IlHwa asszonyra emelték tekinteteiket a megjegyzés végén, majd reménykedve fogták meg egymás kezét.

* * *

- Már csak egy dolgot szeretnék, Soo-yah – pihegte halkan JaeBum, miközben nővére ujjaira szorított erőtlenül.

- Mit? Mit szeretnél, Manó? – hajolt közelebb az öccséhez SooRa, aki összeszedve maradék erejét emelte fel teste mellett pihenő karját, hogy remegő ujjait a lány tincseibe bújtassa, s fülébe suttoghassa utolsó szavait.

- Soo-yah – szuszogta egyre elfogyóbb hangon. – Soo-yah, kérlek. Kérlek, vigyázz magadra. Soo-yah, ígérd meg. Ígérd meg, hogy te megtalálod azt a boldogságot. A boldogságot, amiről Umma mesélt az utolsó napján – nyöszörögte.

- Manó – SooRa szeméből kicsordult az első könnycsepp, aztán szép sorjában az összes többi. – Manó, ne beszélj most – pityeregte. – Tartogasd az erőd, Manó.

- Nem. Nem tudom, mennyi időm van még, Soo-yah – nyögte elhalón, majd két köhintéssel később igyekezett folytatni gondolatát. – Soo-yah, találd meg a boldogságodat. Soo-yah, ígérd meg, hogy boldog leszel.

- Manó – SooRa hangja elcsuklott.

- Ígérd meg, Im SooRa, hogy boldog leszel! – Kínnal telve vegyültek JaeBum szavai, szemeit összeszorította fájdalmában, méretes gombócot nyomott le a torkán.

- JaeBum.

- Ígérd. Meg – lihegte szenvedései közepette.

SooRa szabadon lévő kezével törölgetni kezdte az arcát, nehezen sikerült megállítani könnyeit, amelyek megállás nélkül hullottak ölébe vagy éppen összekulcsolt ujjaikra. Igyekezett összeszedni minden erejét és megfogadni öccse utolsó kérését. Képtelen volt megtenni, amire kérte halálának végső perceiben. Felelőtlen ígéretnek tartotta, nem erre akarta pazarolni a hátralévő együtt töltött perceiket. Cseppet sem akarta, hogy körülötte keringjenek öccse gondolatai.

- Soo-yah – nyögött fel. – Ígérd. Meg.

- Jól van – sírt fel újra.

- Ígérd. Soo-yah. Hallani. Hallani akarom – küszködte szavait.

- JaeBum – zokogta.

- Ígérd! – Lehelte maradék energiáit felhasználva. – Ígérd.

- Megígérem, JaeBum. Megtalálom azt a boldogságot, amiről Umma mesélt. Boldog leszek – suttogta könnyeit nyelve.

- Szeretlek.

JaeBum keze elernyedt, ahogy búcsúszava elhagyta a száját, SooRa zokogása pedig felerősödött. Megpróbálta elfojtani a hangjait, de testvérének elvesztése erősebb volt nála. Keserű hangok verődtek vissza a falakról, könnyes szemmel nézte JaeBum arcát, melynek többé egy vonása sem rezdült. Szemhéjai utolsó szavakor elnehezedtek, s többé már nem nyitotta fel őket. Ujjai ellazultak, mellkasa nem emelkedett és süllyedt, teste élettelenül hevert az ágyon. Szenvedése véget ért, s végre újra Édesanyjuk ölelésében érezhette magát.

- Én is szeretlek, JaeBum – szipogta kisvártatva, ahogy felegyenesedett a székből és utoljára homlokon csókolta testvérét. – Hamarosan találkozunk – suttogta még bőrére hajolva.

SooRa vett még egy utolsó mély levegőt, reszketve kereste meg a nővérhívót, majd csengetett kettőt. Néhány kósza tincset elsimított JaeBum homlokáról, bal kezével még mindig fogta öccse jobb kezét. Könnyes szemmel bámulta testvére arcát, kinek ajkain kísérteties módon egy félszeg mosoly pihent. A lány lenyelte a maradék sós nedvességet, amikor meghallotta lenyomódni a kórterem ajtajának kilincsét. Vett még néhány mélyebb levegőt, aztán a motoszkálás irányába nézett.

Az ügyeletes nővérke megállt az ágy lábánál, az egyenletes sípszó tudatta vele, hogy egy újabb beteg távozott, így nem volt szükséges megkérdeznie a hívás okát. Egy kóbor könnycsepp végiggördült az ápoló arcán, amit sietve törölt is le, majd lassanként SooRához lépdelt. Jobb tenyerét a lány vállára simította és gyengéden testére szorított.

- Őszinte részvétem – szólalt meg alig hallhatóan, mire SooRa csak egy bólintással felelt. – Segíthetek valamiben?

- Köszönöm, nincs szükségem semmire – válaszolt kissé rekedtes hangon. – Hogyan tovább? – pillantott a mellette álló, apró termetű lánykára.

- Azzal ne törődjön, Im kisasszony. A kórház mindent elintéz – SooRa újfent biccentett.

A szobalány képtelen volt tovább a kórteremben maradni és nézni élettelenül fekvő öccsét. Hiába fohászkodott, hogy újra kinyissa a szemeit, hiába könyörgött, hogy még egyszer utoljára együtt legyenek, nem leltek meghallgatásra imái. Illedelmesen, ám mégis csendesen köszönt el az ápolótól, felvette a szék mellett pihenő táskáját, aztán távozott a helyiségből.

Fogalma sem volt róla, mit tegyen, vagy egyáltalán hova menjen fájdalmában. Régen tudta volna. Néhány hónappal korábban tudta volna, hogy merre induljon, kinél találhat nyugalomra. Összeszorult a gyomra, ahogy kilépett a kórház ajtaján, azonnal megérezte az arcára hulló könnyű záport, úgy érezte, az Ég is együtt sír vele, s segít feldolgoznia a fájdalmát.

Még egyet lépett a szitáló esőbe, ruhája fokozatosan nedvesedett át, míg végül már tocsogott mindene. SooRát azonban nem érdekelte a csapadék, gondolataiba és emlékeibe merült. Szüntelenül egyetlen név zakatolt a fejében és szívében egyaránt, zokogása újra felélénkült.

Sírva fordult a megfelelő irányba, hallgatott szíve súgására, bár maga sem tudta, miért épp oda akarja őt vezetni a mellkasát feszítő érzés. Csak pakolta lábait egymás mögött, nem figyelve a környezetére vagy épp a mellette elhaladó emberekre. Ment, amerre szíve vitte.

A hatalmas, kovácsoltvas kapuhoz érve megtorpant egy másodpercre, sóhajtott még néhányat, majd magába küszködött némi bátorságot és lenyomta a nehéz vaspántot. Megfontoltan haladt tovább a ház hátsó bejárata felé, reménykedett benne, hogy senkit nem talál odahaza, noha voltaképp erre lett volna a legkevesebb esélye.

A hátsó ajtóhoz lépve elsimította a ráncokat gyűrött és ázott ruháján, mély levegőt szippantott a tüdejébe, majd remegve lenyomta a kilincset. Lábujjhegyen lépett be a közlekedőre, majd osont is tovább rajta, hogy mielőbb eljuthasson a szobájába és észrevétlen maradjon. Pechjére azonban sikerült belefutnia Han asszonyba, aki bambán nézett végig az ijedt lányon, majd félreállva az útból, elengedte SooRát, hogy a lakrészébe siethessen.

SooRa rögvest a szekrényéhez iparkodott, kivette a mélyére rejtett bőröndöt és kapkodva, mindenféle hajtogatás nélkül kezdte belepakolni azt a kevés holmit, amivel érkezett. Minél hamarabb el akarta hagyni a Kim Rezidenciát és egy teljesen új életet kezdeni valahol máshol. Ott, ahol nem ismerik és soha nem is ismerték sem őt, sem pedig a múltját.

Röpke nyolc perc alatt összecsomagolt, körbenézett a szobájában, tekintete megakadt az éjjeli szekrényen és a rajta hagyott apróságokon. Szíve a torkába ugrott, ahogy tudatosultak benne a látottak. Cseppnyi kétsége sem maradt tovább, hogy féltve őrzött titka mégis kitudódott a Kim Család előtt, így most már jobbnak látta valóban távozni a házból, melyet eddig a pillanatig otthonának érzett.

Felkapta a fehér bútorlapon pihenő kacatokat, a ruhák tetejére dobta, aztán lecsukta a koffer tetejét és a fogantyúra markolt. Nehéz szívvel emelte meg a súlyos pakkot az ágyáról, s ebben a másodpercben buggyant ki az első könnycsepp, majd nem sokkal később követte őt a többi is. Nem törődve a vizes ruhájával hagyta el a kicsiny szobát és indult meg ólomsúlyú léptekkel a cselédfolyosón.

Szeretett volna észrevétlenül távozni, de miután Han asszonyba botlott érkezésekor, minden reménye szertefoszlott, ám a díszes előtérbe lépve csak még jobban beigazolódott a gyanúja. Kim Elnök kivételével a Család összes tagja a hallban ácsorgott és a lányt figyelte árgus szemekkel, még Han asszony is kérdőn nézte SooRa megrökönyödött alakját.

- SooRa? – szólalt meg elsőként IlHwa asszony, miközben két lépést tett a szobalány felé. – Mégis hova készülsz? – pillantott a bőröndre, aztán megint a remegő lányra vezette tekintetét.

- Kim Asszony – motyogta lehajtott fejjel, IlHwa asszony közelebb merészkedett hozzá.

- IlHwa. Csak IlHwa asszony – mosolyodott el, ahogy a didergő lány jobb vállára simította bal tenyerét. – Hova akarsz menni, SooRa? – kérdezte megértéssel telve.

- Ideje távoznom, IlHwa asszony – felelt még mindig szégyenkezve.

- Ugyan miért kellene távoznod, SooRa? – Elvette bal kezét a lány válláról és arcára csúsztatta, ujjbegyeivel gyengéden megcirógatta arcbőrét.

- Mert. Azért mert. Mert. Én. Mert én. Én – hebegte.

- SooRa? – hajolt közelebb a lány füléhez. – Miért akarsz elmenni tőlünk? Nem érzed itt jól magad, SooRa? Vagy megbántottunk? – faggatta halkan.

- Nem. Nem. Nem erről van szó, asszonyom – mentegetőzött sietve, felkapta a fejét, könnyes szempárja találkozott IlHwa asszony megértő tekintetével.

- SooRa. Nincs semmi baj – simított még egyszer végig a lány arcélén, hogy bátorságot öntsön belé.

- De igen, IlHwa asszony – küszködte könnyeivel.

- Rara?!

Süvített végig az előtérben a mélyen búgó hang, ami a lépcső irányából érkezett, az összes tekintet a forrása felé tévedt. SooRa nagyot nyelt, ahogy végignézett a legidősebb fiún, aki ezúttal álca nélkül jelent meg...