27. fejezet

SooRa nagyokat pislogott az előtte guggoló férfira, akinek szépsége már-már a nőkével vetekedett. Minden erejével küzdött, hogy felszínre hozza mélyre ásott emlékeit az ismeretlen kilétét illetően. Kis híján a feje is belesajdult a gondolkodásba, ám bármennyire is küszködött, nem jutott eszébe, ki is állhat előtte valójában.

- Kim HeeChul vagyok, az Együgyű legjobb barátja, te pedig SooRa vagy, JongHoon barátnője – húzta felfelé ívelő görbületre telt ajakpárját. – Örülök, hogy újra találkoztunk! – nyújtotta jobb kezét SooRa felé, hogy óvatosan felsegíthesse a gubbasztó lányt.

- Kim HeeChul? – törölgette könnyeit, az említett név halványan felidéződött elméjében. – Hm. Azt hiszem, most már rémlik – csúsztatta kézfejét a melegséget árasztó tenyérbe. – Im SooRa.

- Tudom – mosolygott, majd ujjaikra szorított és felhúzta SooRát a földről. – Miért kell a kórházba menned? – érdeklődött kíméletesen.

- Öhm. Van egy kis elintéznivalóm – sóhajtott fel nehézkesen, egy könnycsepp gördült végig az arcán.

- Értem. Ha nem bánod, akkor szívesen elkísérlek, hogy ne kelljen egyedül megtenned az utat. Gondolom, nem lehet könnyű – tette SooRa bal vállára gondoskodó kezét, majd kicsit közelebb vonta magához.

- Miből gondolod? – pillantott fel a vékony és a kissé nőies alakot képviselő kísérőre.

- JongHoon halála mindannyiunkat megvisel – jegyezte meg alig hallhatóan egy mélyről jövő sóhajjal egybekötve.

- Oh – nyelt egy nagyot, és azzal együtt a kibuggyanni készülő sós nedvességet is megpróbálta féken tartani.

- Te hogy’ vagy azóta? Szoktad látogatni?

- Mostanában sajnos nem jártam nála, hiába fogadtam meg, hogy minden nap kimegyek hozzá.

- Biztosan megérti, hogy sok az elfoglaltságod és persze te is továbbléptél már – markolta meg picit határozottabban a csontos vállat, amitől SooRa teste egy másodpercre összerándult.

- Nem. Nem igazán – dünnyögte. – Nem olyan egyszerű továbblépni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Tudom, nem tartott sokáig, no meg annyira komoly sem volt a dolog köztünk, hiszen alig ismertük egymást.

- Már miért ne lehetett volna komoly a dolog köztetek? – háborodott fel SooRa megjegyzését hallva. – Fogalmad sincs róla, hogy JongHoonnak milyen tervei voltak veled valójában.

HeeChul megállította lépteiket, könnyed mozdulattal fordította szembe magával SooRát, mindkét kezét a lány vállaira simította és mélyen a szemébe nézett. Átható pillantása találkozott a lány még mindig homályos lélektükreivel, noha szigorúnak szánta szavait, nem akarta megrémiszteni a lányt. Legjobb barátja lelkére kötötte annak idején, hogy szándékairól senkinek sem beszélhet, míg JongHoon maga nem áll SooRa elé velük. Ám az eskü semmivé lett a barát halálával, így HeeChul nem tartotta tovább lényegesnek tartania magát adott szavához, s érezte mindig is, hogy SooRának jogában áll tudnia. Mindent.

- H-HeeChul? – motyogta meglepettségében és némi félelemmel telve.

- Jól figyelj rám, Im SooRa – HeeChul hangja ellenkezés nélkül csengett.

- Igen?

- Figyelj nagyon jól arra, amit mondani fogok neked, Im SooRa.

- Figyelek.

- JongHoon nagyon is komolyan gondolta a ti kapcsolatotokat, de senkinek sem mondta el. Egyedül engem avatott be mindenbe.

- Mindenbe? – Újabb méretes gombócot tuszkolt le a nyelőcsövén.

- Aznap, mikor a baleset történt, JongHoon végre elhatározta, hogy felteszi neked az őt foglalkoztató egyetlen kérdést.

- Miféle kérdést? – értetlenkedett még mindig.

- SooRa – mosolygott megértően. – Mégis milyen kérdést tehetne fel egy férfi egy nőnek, akit az életénél is jobban szeret, hm? – Jobb tenyerét a lány arcára tette és ujjbegyeivel gyengéden megcirógatta a könnyáztatta bőrt. – Gondolkozz egy picit.

- De csak hat hónapja ismertük egymást – pihegte a puha ujjak alatt.

- Éppen elég volt hozzá, hogy JongHoon beléd szeressen és meg akarja kérni a kezed. De sajnos már nem volt rá lehetősége, mert az élet megfosztotta ettől.

- Miattam – sütötte le szemeit fájdalmában, egész testében remegni kezdett, könnyei akaratlanul indultak útnak a hallottaktól.

HeeChul elvette mindkét kezét SooRáról, majd finoman karjai alá nyúlt és magához ölelte a reszkető lányt. SooRa hezitálás nélkül kapaszkodott meg HeeChul nyakában és vállgödrébe rejtette zokogását. Hosszú percek teltek el, ahogy a régen látott barát vigasztalta a megtört lányt, mit sem törődve az etikettel és szokásokkal.

- Cssh. Semmi baj, SooRa. Nincs semmi baj már – ringatta lágyan. – Tudom, hogy nem haragszik rád. Képtelen lenne rá. Ahhoz túlságosan szeretett téged.

- Nem haragszom JongHoonra – motyogta a puha anyagba temetett arccal.

- Helyes. Gyönyörű pár voltatok és mindenki, aki ismert titeket, azt akarta, hogy örökké együtt maradjatok.

- Magamra haragszom – folytatta tovább, mintha meg sem hallotta volna HeeChul bókjait.

- Miért? – tolta el magától szelíd erőszakossággal. – Ugyan mi okod lenne haragudni saját magadra? – pislogott.

- Mert én okoztam a halálát – fakadt ki könnyes hangon, végleg megadva magát érzelmeinek és szenvedéseinek.

- Ne mondj ilyen butaságot, Im SooRa! – kiáltotta el magát hirtelen felindulásától, SooRa összerezzent. – Bocsánat, de muszáj volt kimondanom. Nem te okoztad JongHoon halálát.

- De igen! – akadékoskodott továbbra is.

- Az ég szerelmére! Most mondtam! – emelte meg ismét a hangját. – Kim JongHoon egy részeg sofőr miatt halt meg, aki felhajtott a járdára és kis híján mindkettőtöket elütött, de JongHoon gyorsabb volt és félrelökött. Ő volt az, aki miatt elveszítettünk egy remek embert. Egy ittas vezető, aki jó dolgában nem tudott mit csinálni, így autóba ült és jobbnak látta hazavezetni, miután benyakalt. Nem. Te. Tehetsz. Róla – taglalta aprólékosan utolsó szavait.

- HeeChul – zokogta. – Annyira hiányzik! – sírt fel hangosan, majd ismét megkapaszkodott a férfi vállaiban és szorosan magához ölelte.

- Tudom. Nekem is hiányzik az a bolond. Az emléke viszont velünk van – simított végig a lány hátán, hogy így nyugtassa, majd többször is megismételte mozdulatait.

- De az nem olyan – duzzogta sértődött kisgyerekekhez hasonlóan.

- Másunk nem maradt. Csak az emléke.

- Bár ne csak az maradt volna – pihegte elcsukló hangon.

- Hát – sejtelmes mosolyra húzta száját, SooRa kibújt a férfi nyakszirtjéből –, ha jobban belegondolunk, akkor nem csak az emléke maradt – kacsintott a lányra.

- Hah?

- Ott van az öccse, aki kiköpött mása JongHoonnak.

SooRa pupillája megkétszereződött, teste megdermedt a hasonlattól. Soha eszébe nem jutott, hogy JongHoont Úrfijához hasonlítsa, hiszen korábban egyszer sem látta tisztán annak arcát. Alig tudott kivenni valamit a sötétségből, még szemformáját sem tudta beazonosítani, bármennyire szerette volna. Azonban HeeChul észrevétele némiképp gondolkodóba ejtette a szobalányt, ám végül messzire hessegette minden elméletét és hátrébb lépett a férfitól.

Pár percig még nézte HeeChul kérdőn csillogó szempárját, majd kissé megdőlt előtte, vett egy félfordulatot és sebesen megiramodott a kórház irányába. A jóbarát a lány után kapott, de már nem érte el. Ahhoz túlságosan gyorsan szedte menekülő lépteit. HeeChul szoborrá dermedve figyelte, ahogy a lány alakja egyre kisebb lesz, majd teljesen eltűnik a szeme elől néhány utcasaroknyira.

Az égre nézett, mormolt magában pár szót, fohászkodott az égiekhez, talán kegyesek lesznek és ráébresztik SooRát, hogy amit HeeChul javasolt, csupán jó szándék vezérelte szavak voltak, semmi ártó nem volt a tartalmában. Remélt és hitt, hogy egyszer minden seb begyógyul és többé senkinek sem kell tovább szenvednie.

Nem tudott mást tenni, csak remélni, hogy imája meghallgatásra talál és az Úr is megbocsátja a bűnt, amit az a még gyereknek számító fiatal követett el. Csak egy jót akart bulizni a vizsgái után. Csak egyszer az életben jól akarta magát érezni és bízott a saját képességeiben, de tévedett. A fiú elveszítette uralmát az autó felett és felhajtott a járdára, ahol barátja andalgott kedvesével, s hogy a szerelmét védje, az életével fizetett.

- Itt az ideje a látogatásnak – pillantott az órájára, majd hosszan kifújta a beszívott oxigént, kezeit zsebre dugta és úgy ballagott át a szemközti oldalra, ahol egyterűje várta, hogy újfent elmenjen a tinédzserhez, aki a baleset óta a börtönfalak között tengette napjait.

* * *

SooRa idegesen pakolta lábait egymás után, mielőbb a kórházba akart érni, hogy öccse mellett legyen és azzal együtt némi megnyugvásra is leljen zilált lelke. A sietős séta ezúttal a szokottnál is hosszabbnak hatott a lány számára, szinte átesett az üvegajtón, annyira menekült a múltja elől, ami voltaképp a jövője is volt egyben.

A recepciós pult mögött álldogáló asszisztensnek is csak egy fejbiccentéssel köszönt, majd automatikusan a liftet vette célba, hogy a leggyorsabb útvonalon jusson el a kórteremhez, ahol imádott testvérét ápolták hónapok óta és bizakodtak a mielőbbi felépülésében, hiába látszott minden gyógymód hasztalannak. Csupán perceket vagy esetleg napokat tudtak nyerni egy-egy kezeléssel. Teljes gyógyulásra nem volt lehetőség, s ezzel maga JaeBum is tisztában volt.

A felvonóból kilépve SooRa összetalálkozott Park doktorral, öccse kezelőorvosával, aki még mindig nem tudott pozitív fejleményekkel előállni. Mint ahogy a telefonban sem tudta bíztatni a lányt.

- Park doktor – hajolt meg udvariasan. – Hogy’ van az öcsém? – informálódott felemelkedvén a köszöntésből.

- Jó napot kívánok, SooRa – fogadta az üdvözlést. – A nővér most volt nála, még mindig alszik a kezelések miatt. Kimerült a szervezete.

- Azért bemehetek hozzá, ugye?

- Természetesen. Talán fel is ébred, ha megérzi a közelségét – halvány görbület jelent meg az orvos arcán, SooRa viszont képtelen volt elmosolyodni.

- Semmiképp sem szeretném felébreszteni.

- Nem is kell ezt tennie, de ha magához tér, akkor ne kérje, hogy aludjon. Beszélgessenek kicsit, az mindkettejüknek jót tesz.

- Igen, értem – bólintott elfogadva a tanácsot. – Park doktor?

- Igen, SooRa? Mit tehetek önért?

- Meddig lesz velem az öcsém? – megremegett SooRa hangja a kérdésétől.

- Mint ahogy azt már a telefonban is említettem, nem tudok pontos információval szolgálni. Lehet, hogy csak pár órát, lehet, hogy napokat, de lehet, hogy ezúttal már nem ébred fel JaeBum. Most inkább menjen és legyen a testvére mellett. Talán ezek lesznek az utolsó pillanataik, amit együtt tölthetnek.

- Értem – dőlt meg derékszögben. – Engedelmével.

- Menjen csak – simított végig bal felkarján, SooRa még egyszer meghajolt, majd egy mély lélegzetvételt követően a kórterem irányába fordult.

Lassan haladt a fehér falak között, minden ajtórésen át sípolások hangjai szűrődtek ki, SooRa mellkasában pedig léptei nyomán lett egyre szűkebb a hely. Pontosan tudta, hogy egy napon minden ajtó mögött elhalkulnak a gépek és lekapcsolják róluk a betegeket. Tudta, hiszen ez várt imádott testvérére is, hiába is küzdöttek a megváltoztathatatlan ellen.

Finoman beljebb tolta a térelválasztót, majd a szobába érve be is csukta maga mögött az ajtót, hogy ténylegesen is kettesben legyen JaeBummal. Lábujjhegyen araszolt el az ágyig, vigyázva kihúzta a széket, a táskáját a szekrénykére tette, majd helyet foglalt öccse mellett. Jobb tenyerét a bal kézfejére csúsztatta, gyengéden és törődéssel telve fogott ujjaikra.

- SooRa? – szólalt meg rekedtes hangon az ébredező, mikor megérezte a melegséget áradni tagjaiba.

- Szia, Manó – húzta kényszeredett mosolyra ajkait.

- Bejöttél? – nyalta meg kiszáradt száját, miközben szemhéjaiba igyekezett életet lehelni.

- Itt van a helyem melletted.

- Nincs jobb dolgod, mint az ágy mellett gubbasztani?

- Ne mondj ilyet – SooRa hangja elcsuklott fájdalmában, JaeBum szemhéjai megemelkedtek a tónustól, tekintete rögvest rálelt SooRa homályos lélektükreire.

- Neked inkább az életedet kéne élned és nem itt megkeseredned egy nyüves kórteremben – morogta az orra alatt.

- Nem tudom, hogy meddig lehetek veled, de azt ki akarom használni.

- Épp olyan vagy, mint Umma – mosolyodott el gondolatától, ujjaikra markolt erőlködve.

- Ő is a végsőkig veled volt – puszilta meg homlokát, majd visszaült a székre és végigvezette tekintetét JaeBum testén. – Fáj valamid? Rosszul vagy? Kérsz esetleg inni?

- Nem – köhintett egy aprót. – Nincs semmi bajom. Jól vagyok. És nem vagyok szomjas sem.

- Csak azért mondod, hogy megnyugodjak.

- Nem. Azért mondom, mert így van. Már nem érzek fájdalmat, Soo-yah. Már nem fáj semmim.

- Manó? – újfent elhalt a lány hangja, ahogy öccse letuszkolt a torkán egy nyelést.

- Már csak egy dolgot szeretnék, Soo-yah.

- Mit? Mit szeretnél, Manó? - hajolt közelebb az öccséhez, aki összeszedve maradék erejét emelte fel teste mellett pihenő karját, hogy ujjait a lány tincseibe bújtassa... s fülébe suttoghassa utolsó szavait.