26. fejezet

SooRa a háta mögé sem nézve szaladt ki a bejárati ajtón, egyetlen kiáltásra sem volt hajlandó reagálni. Csak menekülni, minél előbb, minél gyorsabban és minél messzebbre. Nem akart egy másodpercig sem tétovázni, nem akart mást, csak eljönni a Kim Rezidenciáról, ahol az újraépített parányi boldogsága egy szempillantás alatt összeomlott.

EunSeo és HyeMi két irányba rohant, ahogy kiértek a kapun; jobbnak látták, ha külön követik SooRát, és aki előbb megtalálja, igyekszik rábeszélni a lányt, hogy visszajöjjön. Míg a két lány SooRát kergette a környéken, addig a két fiatalabb testvér a legidősebb Kim Örököst próbálta meg felkészíteni a lehető legrosszabbra. Egymást lökdösve haladtak a társalgó felé, ahová JongHyun vonult SooRa kirohanása előtt, a boltív alatt megállva már egyikük sem gondolta annyira jó ötletnek, hogy saját maguk közöljék a híreket bátyjukkal.

Végül IlHwa asszony volt az, aki ismét magára vállalta a rossz hír hozójának szerepét, csak úgy, mint az őket érő trauma alkalmával. IlHwa asszony már tudta, hogyan közeledjen szeretett fiához, így reménykedett benne, hogy most is kellő törődéssel és oltalommal tud a legidősebb elé állni. KiBum és TaeMin vállára egyszerre szorított rá, majd a hálóikba parancsolta őket, ő pedig összeszedte minden erejét, hogy újabb fájdalmas tényt osszon meg JongHyunnal.

- JongHyun? – lépett beljebb a nappaliban, ahol a legidősebb Úrfi a kanapén ücsörgött a dohányzó asztalt bámulva, látszólag mosolyogva, oly’ régóta először.

- Eomeoni? – pillantott IlHwa asszonyra, majd lassan felemelkedett a pamlagról és illedelmesen meghajolt előtte. – Mit tehetek érted, Eomeoni?

- Hogy vagy, Fiam? – nyújtotta karjait JongHyun felé, majd néhány szívdobbanásnyi időre magához ölelte őt.

- Jól vagyok, Eomeoni.

- Látszik – mosolyodott bele észrevételébe. – Gondolom, oka is van, hogy jól érzed magad – szorított a Fiú kezeire, majd lassan leültek a kanapéra.

- Azt hiszem, igen – biccentett egy aprót, halk és visszafogott nevetés szakadt fel JongHyunból. – Miért kérdezed, Eomeoni?

- Köze van ehhez SooRának? – tapogatózott egyelőre gondtalanul a vészjósló tengerben.

- Rengeteg – sóhajtott fel halkan, aztán egy szívdobbanással később megszabadult a maszktól, mely kissé telt ajkait takarta el.

- JongHyun.

IlHwa asszony szemében összegyűltek a könnyek fia arcát látva, korábbi görbülete szélesedett, jobb kezét JongHyun arcára csúsztatta és lágyan megcirógatta puha bőrét. Arccsontját is megtapogatta finoman, orrhegyét, végül állkapocsívén vezette végig gondoskodó tenyerét, majd leengedve karját, összekulcsolta kezét JongHyun ujjaival. Újabb megkönnyebbült lélegzetvétel távozott IlHwa asszonyból, egyre nehezebben vette rá magát, hogy elmesélje a történteket Fiának.

- Hallottad a nagy hírt? – terelte könnyedebb téma felé a fájdalmas véget érő beszélgetést.

- Ami mi? – döntötte oldalra a fejét, napszemüvege mögött kíváncsi szemmel mustrálta Anyja arcát.

- A kisöcséd, TaeMin, megnősül.

- Ki a szerencsés lány? – húzta még boldogabb mosolyra száját.

- HyeMi.

- HyeMi? Mármint a mi HyeMink? – pislogott nagyokat döbbenetében.

- Igen, JongHyun. A mi, vagyis TaeMin HyeMije – kuncogta.

- Szép pár – markolt erősebben IlHwa asszony kezére, JongHyunból is egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel.

- Remélem, hogy te is szolgálsz nekem ilyen hírekkel – suttogta JongHyun füléhez hajolva, aki a megjegyzéstől füle tövéig vörösödött rátörő zavarában.

- Eomeoni. Én. Én hát. Szer. Szeretnék. Vagyis nem úgy – hebegett meglepetten.

- Kedveled SooRát, ugye? – érdeklődött.

- Igen, Eomeoni. Azt hiszem, hogy igen. Eléggé kedvelem – vallotta be az igazságot egy félszeg mosollyal egybekötve.

- Mennyire az az eléggé? Ő tudja? Esetleg viszonozta is már a közeledésedet?

- Nem kell félned, Eomeoni, SooRa nagyon rendes lány és mérhetetlenül önzetlen velem. Mindig és mindenkor igyekszik a kedvemben járni, soha nem láttam még hozzá hasonló teremtést.

- Szerelmes vagy belé, JongHyun? – kérdezte alig hallhatóan, miközben titkon reménykedett a nemleges válaszban, hogy könnyebben tudassa Fiával a keserű valóságot.

JongHyun mély levegőt vett, mielőtt még felelt volna IlHwa asszony kérdésére, végül fekete napszemüvegétől is megszabadult. Egyszer Anyja tekintetébe feledkezett, egyszer a bútorokon vezette végig mélybarna szempárját, egyszer pedig a dohányzóasztalon állt meg pillantásával, elmerülve az emlékekben, melyek SooRához kötötték őt.

- Nem tudom, hogy ezt annak lehetne-e hívni – kezdett bele néhány mélázással töltött perc után. – Szótlanul és ellenkezés nélkül teljesíti minden kérésemet, csupán kívánnom kell bármit és ő azt azonnal valóra is váltja. Nem hagy magamra, elviseli, ha rosszabb napom van, vagy egyáltalán beszélni sincs kedvem. De valahogy SooRa mégis eléri, hogy jobb legyen minden nap. Napról napra egyre jobb. Azt hittem, hogy maga lesz a pokol visszajönni ebbe a házba, de SooRa mellett könnyű és egyszerű. SooRa olyan, mint egy földre szállt angyal – nézett újfent IlHwa asszonyra utolsó mondatakor, akinek szeméből kicsordult az első könnycsepp.

- Akkor remélem, hogy rád hallgatni fog – jegyezte meg kétséggel teli hangon, miközben a további sós nedvességet igyekezte palástolni.

- Eomeoni? Mit értesz ez alatt? Mi történt? – záporoztatta kérdéseit.

- SooRa – nyelte le az újabb adag érzelmi jelet.

- Mi van vele? Mi történt Rarával? – csuklott el JongHyun hangja.

- Egyikünk sem tudja, hogy miért, de SooRa elrohant. Alig tíz perccel ezelőtt.

- Hogyan?!

JongHyun rémülten pattant fel a heverőről, a díszes előtérbe robogott, onnan pedig átviharzott a konyhába, hogy mielőbb a cselédfolyosóra jusson. Egészen SooRa szobájáig iparkodott, dörömbölt az ajtón, kiabálta a lány nevét, de nem érkezett hozzá válasz a túloldalról. Han asszony időközben befutott a pótkulccsal, majd azt elfordítva a zárban, végre bejutottak a szobalány lakrészébe.

Gondosan bevetett ágy és résnyire tárt ablak fogadta JongHyunt, a szekrényhez sietett, ahol SooRa ruhái érintetlenül lógtak a vállfákon és pihentek a polcokon. Az éjjeli szekrényt is megvizsgálta, feltúrta a fiókokat és minden mást, amiről csak információhoz juthat SooRa hollétét illetően, végül még egyszer átnézve az ágy melletti szekrénykét, egy kicsiny doboz akadt JongHyun keze közé.

Leült az ágyra, ujjai közé szorította a dobozkát, majd néhány körbeforgatás után kinyitotta a parányi tartót. Egy masni formájú, fekete alapon fehér kövekkel díszített hajcsat, egy száradt szirom, mely egykoron egy fehér rózsához tartozott és egy összehajtogatott papírdarab pihent benne. JongHyun kivette a csatot, ujjai között tartva megvizsgálta, majd a hószín falapra rakta és a virágszirmot fogta meg. Pontosan olyan alaposan vette mérce alá a száradt emléket, mint ahogy a csattal tette, végül a papírdarabot húzta ki a dobozkából.

Mielőtt még széthajtotta volna a papírkát, a csat és a szirom mellé tette a tartót. Remegős sóhaj szakadt fel JongHyunból és remegése ujjai mozgásán is meglátszott. Reszketve nyitotta szét a lapot, ami voltaképp egy fekete-fehér fénykép volt. JongHyunban megfagyott a vér az arckép láttán, ijedten kapta fel a fejét az időközben megérkező IlHwa asszonyra, majd Fia elé érve, JongHyun a kezébe nyomta a fotót.

- JongHoon? – bukott ki a Ház Úrnőjéből, kezét ajkához kapta döbbenetében.

- És SooRa – motyogta az orra alatt JongHyun, ahogy homályos szempárja újfent találkozott IlHwa asszonyéval.

- SooRa ismerte a bátyádat? – pihegte elvékonyodó hangon, könnyeit alig tudta visszatartani.

- Úgy tűnik – sóhajtott fel.

- Meg kell találnunk őt mielőbb – átnyújtotta a fényképet, amit JongHyun csak vonakodva vett el, majd letéve a szekrényre a csatot fogta meg ismét. – Ez micsoda?

- Gondolom, hogy Hyung adhatta SooRának – forgatta lassan.

- JongHoon ízlésére vall – halvány mosoly kúszott IlHwa asszony ajkaira a díszes hajéket nézve. – Mindig is szerette a mutatós, de mégis szolid darabokat.

- Igen. Ahogyan SooRa is éppen ilyen lány – jegyezte meg elkeseredetten, miközben letette a csatot és a szirmot vette fel a bútorról újra.

- És az? – biccentett az állával.

- Egy száradt szirom. Talán rózsáé lehetett. Nem tudom pontosan beazonosítani.

- Annak gondolnád? – szorított JongHyun vállára, mire a Fiú felnézett Anyjára.

- Én azt vennék Rarának.

- Sehol nem találjuk! – robbant a helyiségbe EunSeo nyomában HyeMivel, mindketten nagyokat fújtattak a megállás nélküli rohanástól. – Elnyelte a föld, vagy nem tudom, de nincs a környéken.

- Képtelenség! – emelkedett fel az ágyról JongHyun, minden rémületét tükrözte arcának összes rezdülése.

- Ú-Úrfi? – motyogta EunSeo, amikor tudatosult benne JongHyun külseje.

- JongHyun, kérlek – simította puha tenyerét Fia arcára és gyengéden maga felé fordította fejét. – Nyugodj meg, vagy legalább próbálj megnyugodni, kérlek. Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk SooRát és visszahozzuk hozzád.

JongHyun IlHwa asszonyra nézett, akinek lélektükrein a remény fénye csillogott. IlHwa asszony hitte, hogy megtalálják a lányt és annak hű szíve hazatér. Az Úrfijához, akinek ezúttal valóban szüksége volt a szobalányra, hogy ismét talpra álljon és olyan legyen, mint a tragédia előtt.

* * *

SooRa lélekvesztve rótta az utcákat, hiába lettek egyre nehezebbek léptei, ahogy távolodott a Háztól, nem akart megállni. Végeláthatatlan távolságot szeretett volna maga mögött hagyni, és megszabadulni az emlékeitől. Még egyszer utoljára el akart felejteni mindent. A régi Szerelmet, aminek helyére lassanként költözött egy Új. Talán még fájdalmasabb, mint az Első. Csupán telefonjának ütemes rezgése akadályozta meg, ami egyenruhájának zárható zsebében foglalt helyet mindezidáig.

Nagyokat lélegezve húzta elő biztos rejtekéből a zajos készüléket, ismeretlen szám villogott a kijelzőjén. Nem volt választási lehetősége, bármennyire is szerette volna maga mögött hagyni a múltat, az mindig utolérte őt. Egyetlen reménye volt mindösszesen, az pedig az, hogy nem a Kim Rezidenciáról keresik őt.

- Im SooRa vagyok, tessék? – emelte füléhez a mobiltelefont, miután valamennyire sikerült csillapítania szapora légzését.

- Jó napot kívánok, én Park doktor vagyok, az öccse kezelőorvosa.

- Jó napot kívánok, Park doktor! Parancsoljon – a cselédlány hangja megremegett a válasza végén.

- Nem szeretek telefonon ilyen híreket közölni, így jobban örülnék, ha bejönne hozzám a kórházba.

- Akkor súlyosabb az eset, mint gondoltuk? – SooRa könnyei akaratlanul indultak útnak.

- SooRa – a doktor néhány másodpercre elhallgatott, majd folytatta gondolatát. – SooRa, sajnos az újabb vizsgálati eredmények sem mutattak pozitív változást.

- De azt mondta Park doktor, hogy ez az utolsó kezelés, amit végig kell csinálnia az öcsémnek – SooRa hangja egyre kétségbeesettebb lett.

- Tudom, SooRa. Higgye el, hogy nekem sem könnyű. Szerettem volna, ha a mostani vizsgálati eredmények végre javulást mutatnak JaeBum állapotában, de sajnos nem így alakult. Minden létező és általunk ismert módszert kipróbáltunk, hogy időt nyerjünk. De a végleges gyógyulást sajnos nem tudtuk így sem garantálni. Nagyon ritka hematológiai betegségben szenved születése óta, hálát adhatunk a sorsnak, hogy idáig velünk volt az öccse és a végsőkig kitartott.

- Igen, tudom, Park doktor. Sajnálom, hogy tiszteletlen voltam, csak tudja – szipogta csalódottan.

- Tudom, SooRa, tudom.

- Hogy’ van most az öcsém?

- Alszik. Kimerítették a vizsgálatok és a reggeli kezelés.

- Az eredményeket ő is tudja már?

- Nem. Szeretném, ha bejönne hozzá és mellette lenne, mikor tájékoztatom őt.

- Máris indulok. Park doktor?

- Igen, SooRa?

- Mennyi ideig lesz még velem az öcsém? – alig hallhatóan tette fel kérdését.

- Néhány napig, legfeljebb egy hétig. De biztosan örülne, ha mellette lenne az utolsó percekben.

- Így is lesz. Máris indulok a kórházba. Viszont hallásra, Park doktor, köszönöm, hogy felhívott!

- Sajnálom, hogy ilyen híreket kellett közölnöm, SooRa. Hamarosan találkozunk!

Ezzel megszakadt a beszélgetés, SooRában pedig egy újabb világ dőlt össze. Az utolsó reménysugár, mely öccse gyógyulásáért csillant, végleg kihunyt. Nem volt több lehetőségük, hogy megakadályozzák a megváltoztathatatlant. Csupán az időt tudták képletesen lelassítani. SooRának pedig újabb kínt kellett átélnie, amit ezúttal egyedül volt kénytelen végigcsinálni. Támasz nélkül.

Visszacsúsztatta a telefonját az uniformisába, majd az okkersárga házfalnak dőlt, ahol a hívás előtt lecövekelt. Egész testében reszketett, mely remegés fokozatosan uralkodott el testében, végül térdei adták meg magukat elsőként. Összegubózott a ház tövében, kezeit tincsei közé fúrta és combjaiba rejtette arcát, hogy oda fojthassa keserves zokogásának hangjait.

Hosszú percek teltek el a sírással, a lány előtt elsétáló járókelők kérdőn bámulták SooRa kuporgó alakját, egy-egy ember megállt előtte, kérdezgette, de szipogáson és némi fejrázáson kívül semmi választ nem tudtak kicsikarni a lányból. Egy sokadik arra járó fiatal férfi azonban mégsem adta fel olyan könnyen, mint a többi járókelő. Leguggolt a szobalány elé, mindkét kezét a vállaira simította és megértően testére szorított. SooRa kibújt rejtekéből, könnyes szeme rálelt az ismeretlen aggódó és egyben kérdő szempárjára.

- Nem szeretnél valami kellemesebb helyet választani az utcánál? – súgta halkan.

- Jól vagyok – dünnyögte.

- Igen, látom, hogy jól vagy. Éppen ezért ajánlottam fel egy kellemesebb helyet az utcánál – halvány mosolyra húzta telt ajkát, miközben fejét kissé oldalra döntötte és füle mögé tűzött néhány hosszabb tincset. – Na? Talán szívesen innál egy csésze forró kakaót vagy esetleg egy bögre tea esne jól. Melyik legyen?

- Köszönöm, de nem fogadhatom el. Mielőbb a központi kórházba kell jutnom, mert várnak rám.

- Akkor legalább azt engedd meg, hogy elkísérjelek a kórházba.

- Miért tenne ilyet? Hiszen nem is ismerjük egymást – pislogott parányikat.

- Lehet, te nem emlékszel már rám, de én pontosan tudom, hogy ki vagy – SooRa csak még nagyobbakat tudott pislogni az előtte guggoló férfira, akinek szépsége már-már a nőkével vetekedett. - Te SooRa vagy, JongHoon barátnője, én pedig Kim HeeChul vagyok, az Együgyű legjobb barátja. Örülök, hogy újra találkoztunk! - nyújtotta jobb kezét SooRa felé.