25. fejezet

Miután az Elnök áldását adta TaeMin és HyeMi kapcsolatára, lázas készülődés vette kezdetét a Kim Rezidencián. A legfiatalabb Úrfi teljes mértékben szabad kezet adott imádott menyasszonyának és szeretett Édesanyjának a részletek megtervezésében, még abba sem szólt bele, hogy milyen öltönyt szeretne viselni azon a bizonyos napon. Csupán egyet kért mindkét családtagjától, ez pedig a Teljes Boldogság mindkét fél részéről.

Azonban hiába volt meg az összhang IlHwa asszony és HyeMi között, EunSeo nem találta a helyét. Szeretett volna együtt örülni a középső lánnyal és persze kivenni a részét a szervezés bizonyos részeiben, de bántotta a tudat, hogy korábban összevesztek Úrfijával és a lány dacosságának köszönhetően nem is enyhült meg a kapcsolatuk.

A ház Úrnője többször kérdezett rá a szokatlanul kedvetlen lánynál a történtekre, aki pusztán annyit válaszolt minduntalan, hogy nehéz időszakon megy keresztül. IlHwa asszony ellenben tudta, hogy EunSeo nem vallja be az igazat és pontosan tudta azt is, hogy épp KiBum miatt megy át nehéz időszakon. Semmi kétség nem férhetett hozzá a számára, hogy EunSeo és középső Fia ezúttal nem egy egyszerű mosolyszünetet iktatott be a párkapcsolatba, hanem komoly dolog történt kettejük között.

A közel két hete tartó mosolyszünetet végül a ház Úrnője unta meg, majd KiBumot kikönyörögve a szobájából és EunSeot a nappaliba parancsolva ült le velük egy hosszú beszélgetésre, amin még az Elnök sem vehetett részt. Míg KiBum az egyszemélyes fotelba helyezkedett el, addig EunSeo a duplaszárnyas ajtó előtt ácsorgott, rá sem nézve az Úrfira, akinek macskás szempárjából érzések tömkelegét lehetett kiolvasni. A leginkább csalódást és bűnbánást egyszerre, ami mérhetetlen aggodalommal és őszinte szerelemmel elegyedett.

IlHwa asszony a háromszemélyes kanapénak szélére ült, tenyereit térdeire csúsztatta, egyszer EunSeo kissé megrökönyödött alakján nézett végig, egyszer pedig KiBum arcvonásait fürkészte. Egy mély sóhaj után megköszörülte a torkát, majd megtörte a hosszú percek óta tartó némaságot.

- Mi történt köztetek? – intézte szavait elsőként KiBumhoz, aki a szokatlanul hűvös hangnemtől összerezzent, és igyekezett kerülni azzal együtt IlHwa asszony kérdő tekintetét.

- Csak egy kis nézeteltérés – motyogta az orra alatt érthetetlenül, amivel csupán azt sikerült elérnie KiBumnak, hogy IlHwa asszony még egyszer feltegye ugyanazt a kérdést.

- Mi történt köztetek?

- Ahogy az Úrfi is mondta, csak egy kis nézeteltérés, IlHwa asszony – felelt ezúttal EunSeo, majd lehajtotta a fejét válasza után.

- Nézeteltérés, mi? Gyengeelméjűnek néztek mindketten? – emelkedett fel a helyéről a ház Úrnője, majd KiBum elé lépdelt, megkerülve a füstüvegű dohányzóasztalt. – Halljam, KiBum! Gyengeelméjűnek nézek ki? – összefonta mellkasa előtt mindig oltalmat nyújtó karjait, bosszúsan mérte fel a kuporgó Úrfit.

- Nem, Eomeoni – mormolta alig hallhatóan.

- Akkor miért nem mondasz igazat? Miért próbálod a bolondját járatni velem? Még egyszer utoljára megkérdezem. Mi történt kettőtök között? – IlHwa asszony kérdése ellenkezést nem tűrően csengett, ezzel csak még inkább megrémisztve EunSeot, akin már így is kisebb sokk lett úrrá, hogy összezárásra kényszerítették az Úrfijával.

- Összevesztünk – dünnyögte sértődött kisfiúként.

- Na, ne mond! – gúnyolódott IlHwa asszony, KiBum tudta, hogy Anyja nem ezt a választ várta. – Ha most rögtön nem mondjátok el az igazat, akkor megnézhetitek magatokat! Nem én leszek az, aki itt fog előttetek állni, hanem az Elnök. Az áldását adta a kapcsolatra, mindenben megkaptátok a támogatását, ne kelljen ezt most mind visszavonnia!

- Szeretnék felmondani – szólalt meg EunSeo kissé remegő hangon, mire mindkét szempár rá szegeződött.

- Hogyan?! – tökéletes összhangban csendült fel a kérdés, azonnali válaszban reménykedve.

- Felmondok – felelt egy kicsit magabiztosabban, KiBum arcára egyértelműen ültek ki a rémületnek a jelei, ahogyan IlHwa asszonyon is úrrá lett minden félelme.

- EunSeo? – ellépett KiBumtól és a szobalányig sétált, majd gondoskodó tenyereit a lány vállaira simította. – Miért?

- Mindenkinek így lesz a legjobb – emelte fel a fejét, miközben sorban nyelte le a könnyeit.

- EunSeo, ezt nem akarhatod. Nem akarhatod itt hagyni a családodat – győzködte őt nyugodt hangon IlHwa asszony, miközben az ő szemében is összegyűltek a könnyek. – EunSeo, ezt meg kell oldanotok KiBummal, de nem úgy, hogy elmész. Tudom, hogy mennyire nehéz a fiammal, de azt is tudom, hogy te mit érzel igazán. Ahogyan az ő érzéseivel is tisztában vagyok. Nem hagyhatsz itt minket te is, EunSeo – IlHwa asszony hangja megremegett utolsó mondatánál, érvei hatástalannak bizonyultak EunSeonál.

A szobalány bármiféle reakció nélkül nézte anyjaként szeretett Úrnőjét, akinek szemébe a korábbi bosszúság helyére kétségbe esés költözött. EunSeo mindig is tisztelte IlHwa asszonyt, soha egyetlen döntését sem kérdőjelezte meg, ahogyan bármikor képes volt őt meggyőzni. Azonban most IlHwa asszony is gyengének látszott a cselédlánnyal szemben. EunSeo hajthatatlannak tűnt, míg végül elszakította homályos szempárját IlHwa asszony könnyes tekintetétől és KiBumra pillantott.

- Mielőtt végleges döntést hoznál~

- Már döntöttem – szakította félbe a ház Úrnőjét a szobalány, de IlHwa asszony is makacs személyiséget birtokolt, így folytatta is tovább a gondolatát.

- Tehát. Mielőtt még végleges döntést hoznál, azt szeretném kérni tőled, Ma EunSeo, hogy beszéld meg a fiammal a történteket. Kettesben hagylak titeket, és erre a kis időre nem kell szobalányként viselkedned. Felmentelek a munka alól, míg KiBummal tisztáztok mindent. Te most Ma EunSeo vagy, KiBum menyasszonya, aki egyenrangú vele. Nem kell megtartanod az etikettet. Most nem.

Ezzel elvette a kezeit EunSeo vállairól, ellépett tőle, még egyszer KiBumra tekintett, aztán távozott a nappaliból, ahol a feszültség minden rezzenése uralkodott egy ideje. Az Úrfi türelmesen megvárta, míg IlHwa asszony elhagyja a helyiséget, csak aztán állt fel a fotelből és EunSeohoz sétált. Megfontoltan pakolta lábait egymás után, alig hat lépést kellett tennie, hogy a lányhoz érjen. Nyelt egyet, ahogy EunSeo fölé magasodott, édes illata apránként szédítette meg Úrfiját az évek során, mely aromát ezúttal hiányolt.

- Tényleg el akarsz menni, EunSeo? – tette fel félszegen a kérdést.

- Mindenkinek így lesz a legjobb.

- Neked is így lesz a legjobb, EunSeo? Vagy csak miattam csinálod? Hogy elfelejthess. Azért teszed?

- Nem számít, hogy miért teszem, de ez a legjobb megoldás mindkettőnk számára.

- Miért gondolod, hogy ez lenne a legjobb megoldás?

- Mi más lehetne? – EunSeo könnyei megállíthatatlanul csurogtak végig arcán, álláról a puha szőnyegre pottyantak.

- Ez biztosan nem lehet megoldás – ellenkezett szüntelenül.

- Te mégis mit javasolsz, KiBum? Neked milyen megoldásod lenne? Éljünk egymás mellett továbbra is idegenként? Tekintselek pusztán a főnökömnek, akinek minden hóbortját teljesítem? Nézzelek mindig levegőnek, valahányszor elsétálsz mellettem? Esetleg te leszel az, aki elköltözik? Nem hinném, hogy bármelyik is jó megoldás lenne.

- Kell, hogy legyen ésszerű megoldás a problémánkra! – fakadt ki egyre idegesebb és kétségbeesettebb hangon.

- Talán nem is kell, hogy ésszerű legyen. Lehet, hogy így kellett történnie, hogy mindkettőnk a maga életét élhesse végre. Elvégre, te nemes ember lennél, én pedig egy hétköznapi cselédlány. Valljuk be, hogy egyikünk sem épp a másik társa normális esetben – EunSeoból keserű nevetés távozott az elmélkedése során, KiBumban pedig egyre nagyobb lett a félelem.

- Nem akarlak elveszíteni, EunSeo! – sietve ölelte magához a lányt, egész testében reszketett ijedtében, karjai könyörögve kapaszkodtak a szobalány derekába.

- Engedj el, még össze kell csomagolnom a holmimat – KiBum remegő karjaira fogott és megpróbálta azokat lefejteni a testértől.

- Nem engedlek el! – még szorosabban fonta át végtagjait EunSeo alakján, ezáltal még közelebb vonta magához őt. – Ha kell, örökre így maradok, de többé nem hagyom, hogy csak úgy kisétálj az életemből! – könyörögte EunSeo vállgödrébe temetett arccal.

- Eddig még egyszer sem tettem ilyet – vetette oda félvállról, igyekezve, hogy megtartsa maradék büszkeségét KiBummal szemben.

- De igen. Egyszer már hagytam, hogy kisétálj a szobából.

- A szobádból. De nem az életedből, KiBum.

- Nekem az olyan volt, mintha onnan lépdeltél volna ki.

- És persze neked halványlila gőzöd sincs róla, hogy miért tettem, igaz? – EunSeo hangja elcsuklott a mondat végén, azonban mielőtt még kibuggyantak volna a könnyei, lenyelte őket.

- Tudom, hogy miért tetted. Sajnálom, hogy megbántottalak, EunSeo.

- Sokra megyek a sajnálatoddal, Kim KiBum. A szerelmünket kérdőjelezted meg és húztad át egyetlen tollvonással. Fogalmad sincs róla, hogy mit éreztem akkor.

- Kérlek – dünnyögte immáron a könnyeivel küszködve. – Kérlek, engedd, hogy jóvá tegyem ezt a hatalmas hibámat. Még egyszer utoljára adj egy esélyt nekem, Seo-yah! Könyörgöm – kérlelte esdekelve, ujjai ragaszkodóan kapaszkodtak EunSeo egyenruhájába, kis híján elszakítva az anyagot. – Adj még egy esélyt, Seo-yah! Könyörgöm. Szeretlek, Ma EunSeo. Szükségem van rád. Társként. Engedd, hogy szeresselek újra és minden fájdalmadat semmissé tegyem! Engedj vissza magadhoz, Seo-yah. Könyörgöm.

EunSeonál végre megtört a jég. Szerelme erősebb volt haragjánál és megbántódásánál, noha még vérzett a szíve legbelül, de elhitte Úrfijának szavait és saját bevallása szerint is jár mindenkinek még egy esély. A cselédlány tudta azt is, hogy KiBum komolyan gondolja minden egyes szavát, ismerte annyira, hogy meggondolja minden cselekedetét.

Remegve emelte feljebb karjait, majd kulcsolta őket KiBum nyaka köré. Arcát a fiú nyakszirtjébe fúrta, aprót lélegzett fűszeres illatából, míg végül átadta magát az érzelmeinek. Hagyta, hogy könnyei ismét útnak induljanak, amik az Úrfi vállán zárták útjukat. A korábbi veszekedés helyét szipogás és visszafogott sírás vette át, ám a két szerelmes tudta, hogy most erre van szükségük. Mindkettejüknek. Ahhoz, hogy valóban társaik legyenek egymásnak, meg kellett tapasztalniuk, milyen majdnem elveszíteni a szeretett felet. KiBum pedig életében először hagyta háta mögött sértődékeny énjét és engedett teret őszinte érzéseinek.

- Szeretlek – zokogta EunSeo vállába bújva, a lehetetlennél is kisebb távolságot is megszüntette, ahogy még jobban szorította magához a vékony testet. – Az életemet adnám érted, Ma EunSeo. Szeretlek. Szeretlek. Örökké.

- Nem kell az életedet adnod, csak ne beszélj többé hülyeségeket.

- Nem fogok. Többé nem. Szeretlek, és nem akarom ezt még egyszer átélni. Abba belepusztulok.

- Nekem sem volt könnyű, elhiheted.

- Elhiszem. Minden szavad elhiszem, EunSeo, többé nem fogok kételkedni egyben sem. Sajnálom, hogy ezt valaha is megtettem. Szeretlek.

- Én is szeretlek téged, te nagyon bolond – EunSeo ajkára végre parányi mosoly kúszott, kibújt KiBum vállgödréből, homlokát a fiúénak döntötte, könnyes szemmel bámulta Úrfija hasonlóan fájdalmas vonásait.

- Akkor még mindig szeretsz? – húzta finom és reményteljes mosolyra a száját.

- Soha nem tudnék máshogy érezni irántad.

- Köszönöm.

KiBum még egy utolsót sóhajtott megkönnyebbültségében, majd megszüntette a kicsiny távolságot ajkaik között. Lágyan és egyben könyörögve érintette össze párnáit EunSeo ajkaival, a kezdeti lágy csók pedig lassanként váltott egyre érzékibbé és szerelmesebbé. Újabb hosszú percek teltek el a nappaliban ácsorogva, ám ezúttal sokkal meghittebben és boldogabban forogtak a mutatók. Nehézkesen ugyan, de sikerült elszakadniuk egymástól, még egy apró csókot váltottak, majd KiBum összefonta ujjaikat EunSeo ujjaival és ők is üresen hagyták a társalgót.

Mosolyogva sétáltak át az előtérbe, ahol IlHwa asszony rótta frusztráltan a köröket két tartóoszlop között. Bármennyire is szeretett volna HyeMi közelgő esküvőjére koncentrálni, addig nem tudta megtenni, míg középső Fiának boldogsága kockán forgott. Ellenben, mikor meglátta közeledni KiBumot és EunSeot, mérhetetlen nyugalom szállta meg IlHwa asszony testét. Kitárta karjait, majd egyszerre ölelte magához Fiát és annak szobalányát.

Miután megszeretgette őket, HyeMit vonta magához, hogy őt is ugyanabban a bánásmódban részesítse, és már készült lélekben, hogy végre SooRát is karjai közé vonja, amikor meglátta elsuhanni mellettük. Boldogan mosolyogva és a konyhába iparkodva. Aztán nem sokkal később JongHyun is megjelent, de ő a nappaliba vonult, csupán egyet intett családtagjainak.

- Na, akkor iparkodjunk is tovább! – sürgette meg HyeMit IlHwa asszony. – Rengeteg még a tennivalónk és annál kevesebb az időnk rá! Még csak a menünél tartunk, csoda, hogy a helyszín adott!

- Azért a vőlegénnyel és a menyasszonnyal sem kell foglalkoznod, Eomeoni – kacsintással zárta huncut megjegyzését KiBum, mire egy szolidabb vállon csapást kapott EunSeotól.

- Ne félj, KiBummie, kapsz te még a menyasszonyodtól!

- Tudom – az Úrfi ajkáról eltűnt a lágy mosoly, ahogy a kandalló feletti párkányra pillantott és végigvezette macskás szempárját a fotókon, míg végül a legszélén álló, legeldugottabbra nem tévedt tekintete. – Örülnék, ha ezt Hyung is átélhetné – sóhajtott fel lemondóan. – Emlékszem, mindig azt akarta, hogy rendes feleséget találjunk mindannyian, akinek nem a rang számít, hanem az érzéseink. Amit valójában adhatunk neki.

IlHwa asszonyból is egy fájdalmas lélegzetvétel szakadt fel, ahogy követte KiBum szempárját, aztán egy szívdobbanással később odasétált, félrehúzott néhány másik képkeretet, aztán levette azt az egyet, ami megbújt a többi mögött, sarkát egyetlen vastag fekete szalag díszítette. Ujjai közé szorította az aranyozott tartót, egy könnycsepp gördült végig arcán, amit puha ujjbegyek állítottak meg állához érve. IlHwa asszony felemelte a fejét a fényképről és az ujjbegyek tulajdonosára pillantott. Ösztönösen elmosolyodott és azzal együtt átnyújtotta a keretet a harmadik szobalánynak.

- Nézd csak, SooRa – suttogta halkan. – Ő itt az én legidősebb fiam, JongHoon. JongHyun ikertestvére.

SooRa keze megdermedt a mozdulatban, amikor a képért nyúlt, rémülten kapta fel a fejét a fotóról, szeme megtelt sós nedvességgel, míg végül remegve ugyan, de elvette a tartót. Azonban az aranyozott keret rögtön kihullott az ujjai közül, ahogy tekintete a nevezett fiúra tévedt, SooRa pedig lélekszakadva futott a bejárati ajtóhoz.

Elmenekült a Kim Rezidenciáról, maga mögött hagyva számtalan megválaszolatlan kérdést. Míg a két szobalány a harmadik után sietett, addig KiBum bátyjához szaladt, hogy értesítse a történtekről, bízva abban is, hogy JongHyuntól többet megtudhatnak SooRa reakcióját illetően.