24. fejezet

JongHyun és SooRa végigbeszélgette az éjszakát, melyet csak akkor hagytak félbe, amikor elmerengtek néhány pillanatra a szürke plafon látványán. Azokban a percekben szótlanul bámulták a mennyezetet, sőt, JongHyun kivételesen még a napszemüvegétől is megszabadult egy kis időre, de SooRa – tiszteletben tartva Úrfijának kérését, miszerint addig nem néz rá, míg azt nem kéri tőle – nem pillantott Úrfijára, bármennyire is szerette volna látni annak tekintetét.

- Szeretsz itt dolgozni, Rara? – suttogta halkan, miközben ujjbegyei megint rátaláltak a szobalány vállára és lassan cirógatni kezdte SooRa felkarját.

- Igen, Úrfi – felelt automatikusan, mire JongHyun a vállára szorított elégedetlenségében. – Bocsánat – bújt önkéntelenül arcával JongHyun mellkasába, minek köszönhetően a fiú még szorosabban ölelte magához.

- Ha így fogsz mindig bocsánatot kérni, akkor még meggondolom, hogy akarom-e erőltetni a dolgot – kuncogta elégedetten és másik karját is SooRa derekára vezette.

- Ú-úrfi? – motyogta JongHyun mellkasába temetett arccal.

- Miért szeretsz itt dolgozni?

- Nem tudom – emelte meg a fejét kissé, de nem nézett Úrfijának arcára, hiába vágyott rá egyre erősebben. – Ezen még nem gondolkodtam. Csak megláttam a hirdetést és gondoltam, hogy kipróbálom magam egy ilyen helyen.

- Bocsánat – sóhajtott fel halkan.

- Hogyan? – SooRa hirtelen ült fel az ágyon, hátát mutatva Úrfijának, ölében összekulcsolta ujjait, de a pillanatnyi idegességének köszönhetően azonnal tördelni kezdte ujjperceit. – Miért kért tőlem bocsánatot az Úrfi?

- Rara – JongHyunból újabb mély lélegzetvétel szakadt fel, követte a szobalány példáját, egy mozdulattal feltette napszemüvegét, majd közelebb kúszott SooRához és karjait a lány derekára fonta. – Remélem, hogy egyszer tényleg közelebb engedsz magadhoz – súgta a lány nyakára hajolva, óvatosan elsimította hosszú tincseit, majd két csigolyája közé lehelt egy parányi csókot.

- ... – SooRa összerezzent a gyengéd érintéstől, visszafogottan felnyüszített, amikor megérezte a puha párnákat bőréhez simulni.

- És azért kértem bocsánatot – pihegte még mindig bőrére hajolva –, mert eleinte nem voltam hozzád valami túl kedves – újabb csókkal illette SooRát, de már kissé lejjebb érintve a még éppen kilátszódó puha felületet.

- Szükségtelen – motyogta alig hallhatóan, meg-megremegve JongHyun lágy csókjaitól.

- A bocsánatkérés soha nem lehet szükségtelen – ezzel ellazította karjait, dereka helyett vállaira fogott, majd egy könnyed, ám annál gyorsabb mozdulattal a hátára fektette SooRát.

SooRa bármiféle ellenkezés nélkül hagyta, hogy Úrfija saját belátása szerint cselekedjen. Szemhéjait lecsukta, nem tudta biztosan, hogy JongHyun visszatette-e a szemüveget arcára, így inkább a teljes sötétben tapogatózva várta, hogy az események sorban megtörténjenek.

Egy szívdobbanásával később meleg tenyeret érzett meg arcára csúszni, a bársonyos ujjbegyek finoman játszadoztak arcélén, füle mögé tűrtek néhány kóbor tincset, aztán SooRa homlokán kalandoztak tovább. A cselédlány lassan szedte a levegőjét, normális esetben el kellett volna rohannia, azonban erre képtelen volt. Nem tudta magára hagyni Úrfiját, akármennyire is ezt diktálták a Házszabályok. Nem akarta még egyszer megbántani a legidősebb fiút. Még akkor sem, amikor Úrfija vigyázva a lány fölé magasodott.

- Nyisd ki a szemed, Rara – suttogta ajkaira hajolva, a szobalány biccentett egyet, majd lassan felemelte szemhéjait.

- Úrfi?! – szűkült össze a lány pupillája meglepettségében.

- Egyelőre így – húzta lágy mosolyra száját, SooRa ösztönösen tette tenyerét JongHyun arcára, amikor lélektükrei rátaláltak JongHyun félhomályban megbújó szempárjára.

Noha alig tudta kivenni Úrfijának szemformáját, a pontos színével már meg sem próbálkozott – hiába szerette volna beazonosítani –, mégis melegség öntötte el a lány lelkét. Melegség és egyben mérhetetlen boldogsággal vegyült hála. Első kívánsága végre valóra vált. Tekintete találkozott JongHyun pillantásával, annak ellenére, hogy arca még mindig takarásban volt a szoba sötétjének köszönhetően.

- Köszönöm – szuszogta boldogan mosolyogva, egy apró könnycsepp indult útnak arcán, melyet JongHyun azonnal letörölt a bőréről.

- Köszönd meg egy reggelivel – kuncogta és ezzel együtt nyomott egy puszit SooRa orrára. – De neked is velem kell enned, Rara! – SooRa beleegyezően biccentett, aztán egyenesedett is fel az ágyon, ahogy JongHyun felemelkedett a lányról.

SooRa az ajtóhoz lépdelt, JongHyun pedig ismét az álcái mögé rejtőzött, egyelőre csak a biztonságot nyújtó falak között volt hajlandó azok nélkül mutatkozni, és azt is csak szobalánya kedvéért tette. Egyszerűen a kedvében akart járni, ahogy SooRa tette ezt minden alkalommal a Kim Családhoz kerülése óta.

* * *

EunSeo, mellkasán pihenő Úrfijával, méricskélte a gyűrűt, ami nem sokkal korábban került ujjára. Hiába ellenkezett minden porcikája a házasság gondolatára, valahogy mégis megnyugvás töltötte el a parányi ékszer jelenléte ujjpercén. Tudta, hogy ezzel azt a boldogságot adta meg Úrfijának, amire az már egy ideje áhítozott. Kezdetben EunSeo is azt hitte, hogy KiBum is csak egy lesz a sok elkényeztetett Ficsúr közül, aki sorra cipeli haza a lányokat, azoknak nevüket sem tudva.

Ellenben mikor EunSeo először találkozott KiBummal ezen elmélete rögvest felborult. Akkor még nem ismerte a Kim Család hátterét, ahogyan arról sem volt fogalma, hogyan is kell viselkednie egy olyan Családba született gyereknek, akiknek hírnevük generációkig visszamenőleg fennmarad és mindenki tudja, kiről van szó, ha csak említést tesznek róluk.

EunSeo akkor jött rá, hogy Úrfija korántsem az elkényeztetett Örökösök közül való. Épp ellenkezőleg. Mindig megfontolt, mindig kimért és mindig udvarias. Ahogyan KiBum azt is tudta mindig, hogy egyszer házasságra kell lépnie egy arra kiszemelt lánnyal, hiába nem fűlik hozzá a foga. A legkevésbé szeretett volna érdekből frigyre lépni, főleg nem szülei példája láttán. Szerelemből kívánt nősülni és amikor EunSeoval fokozatosan kerültek egyre közelebb egymáshoz, tudta, szobalányánál alkalmasabbra soha nem fog lelni. Még az elitosztály kelendőbb lányai és vezérigazgatók női örökösei között sem.

- Azt ugye tudod, hogy ezzel most már meg kell jelennünk az Elnök előtt? – kulcsolta össze ujjaikat az Úrfi, majd EunSeora nézett.

- Nem lehetne várni a dologgal egy kicsit? – motyogta ujjaikkal játszadozva.

- Mégis mire kellene várnunk? – emelkedett fel értetlenségében, számon kérően pillázott a lányra.

- Nem tudom. Olyan gyors ez az egész, Bummie – sóhajtott fel a szobalány, tincsei közé fúrta vékony ujjait és rendre utasította őket.

- Seo-yah. Amióta csak ismerlek, kedvellek. Rövid idő alatt beléd is szerettem. Nálam úgy látszik, hogy minden ilyen gyorsan történik.

- Azt látom – szusszantott fel kissé keserűen, KiBumban ezzel némi aggodalmat keltve.

- Talán baj? – ült fel teljesen az ágyon, majd arrébb is araszolt EunSeotól.

- Most meg hova menekülsz? – pislogott KiBum hátrálását látva.

- Kényszerből jössz hozzám, Seo-yah?

- Miért kérdezel ilyeneket, KiBum? Milyen kényszerről beszélsz?

- Mert úgy beszélsz erről a dologról, mintha nem akarnád, hogy bárki is megtudja. Van valakid, Ma EunSeo?! – kulcsolta össze karjait mellkasa előtt.

- Te hülye vagy? – fakadt ki EunSeo egy gúnyos mosoly kíséretében. – Ugye ez most csak egy vicc akar lenni, Kim KiBum? Ugye ezt az egészet én most álmodom?

- Nem vagyok hülye! Válaszolj, EunSeo! Van valakid, aki miatt nem akarod, hogy kiderüljön a mi kapcsolatunk?

- Ha még egyszer ilyet kérdezel, akkor nem hülye vagy, hanem elmebeteg és kezelésre van szükséged! – ezzel EunSeo lerugdalta magáról a takarót, felmarkolta a félredobált egyenruháját és a cipőjét, majd KiBum fürdőjébe sietett, hogy magára varázsolja mindet.

Alig másfél perc elteltével EunSeo már lépdelt is vissza a hálószobába, az ágy végéhez érve megköszörülte a torkát. KiBum még mindig duzzogva, összekulcsolt karokkal gubbasztott a hatalmas franciaágy közepén, ügyet sem vetve EunSeo jelenlétére.

- Annak ellenére beléd szerettem, hogy tudtam, nem vagy könnyű eset. Annak ellenére melletted akartam lenni, hogy tudtam, elveszíthetem az állásomat és a megélhetésemet. Az otthonomat és egy olyan pótanyát, akire mindig is vágytam. Tudtam, hogy mibe kerülhet nekem bármiféle kapcsolatba bonyolódni veled. Tudtam, de nem érdekelt. Csak az, hogy te boldog legyél, Kim KiBum. Mindenemet feladtam volna érted, mert bármit megtettem volna érted – EunSeo hangja elcsuklott az utolsó mondatához érve, viszont nem akarta, hogy egyetlen könnycseppet is észrevegyen az Úrfija.

- EunSeo? – mormolta az orra alatt, óvatosan a lány felé nézett, aki ujjaival a bal kezén pihenő ékszert szorongatta.

- Ha kitisztult a fejed – remegve húzta le ujjáról a gyűrűt, majd a gyűrött szaténhuzatra tette és folytatta is gondolatát –, akkor talán visszatérhetünk a dologra. Talán.

- EunSeo? – nyelt egyet az Úrfi.

- Csak, hogy tudd, Kim KiBum – fordult vissza az ajtóból. – A Kim Családon kívül soha senkim nem volt. Te voltál az első az életemben és reménykedtem is benne, hogy te leszel az utolsó is – elsimította a ráncokat az uniformisán, majd magabiztosságot sugározva nézett újfent KiBumra. – Kíván reggelizni az Úrfi? – KiBum fejét rázva válaszolt. – Ez esetben, ha óhajt valamit, csengessen az Úrfi! – ezzel magára hagyta KiBumot.

* * *

- Csak gyertek a dolgozó szobába, ha felkeltetek. Minden rendben lesz – a legfiatalabb Úrfi mosolygást fedezett fel IlHwa asszony hangjában, majd kedvesére nézett, aki viszont csak a levegőt tudta kapkodni ijedtében.

- Most mi lesz? – bukott ki HyeMiből.

- Beszélünk az Elnökkel és mindent tisztázunk – érintette össze ajkaikat, hogy némi nyugalmat öntsön a lányba.

- Mi van, ha ellenezni fogja, TaeMin-ah? – pihegte kétségbeesetten pillanatnyi elválásukkor.

- Semmi. Akkor is együtt leszünk.

- Képes lennél lemondani az örökségedről, TaeMin-ah?

- Még annál is több mindenről, ha az az ára, hogy veled legyek, Nae HyeMi! – ezzel újabb csókba invitálta a rémült szobalányt, mely csók forró volt és szenvedélyes, mindent elsöprő és minden érzéssel teli.

Kisvártatva elszakadtak egymástól, majd míg HyeMi az egyenruháját aggatta vissza magára, addig TaeMin keresett alkalmas öltözéket, amiben megjelenhet Kim Elnök és IlHwa asszony előtt. Hosszas gondolkodást követően egy öltöny mellett döntött. Fekete nadrágot választott, mely karcsú alakot kölcsönzött lábainak, hozzáillő mélybordó inggel, mely a fiú eltökélt szándékait volt hivatott tükrözni. Zakóját a vállára dobta, aztán az ajtóhoz ballagott és türelmesen megvárta, míg HyeMi összeszedi minden bátorságát.

- Hallottad Ummát, igaz? – emelte fel a tenyerét, amikor a szobalány végre mellé lépett. – Azt mondta, hogy minden rendben lesz, igaz, Mimi? – HyeMi határozatlanul biccentett egy aprót.

- De mi van, ha mégsem? – motyogta elhaló hangon, a szavak a torkában akadtak, amikor a térelválasztó elvált a falaptól és hirtelen öntötte el természetes fény a helyiséget.

- Előbb beszéljünk az Elnökkel, jó? – csókolta meg finoman HyeMi kezét, majd összefont ujjakkal léptek ki a legfiatalabb Úrfi szobájából és vették az irányt egyenesen a dolgozó szoba felé.

HyeMi egész testében reszketett, ahogy araszolt TaeMin mellett, szinte alig tudott lépni a cipőben, hiába volt lapos talpú. Minden porcikája idegességéről árulkodott és a tölgyfa ajtóhoz közeledve egyre jobban ültek ki arcára a jelek. TaeMin egy másodpercre megállt a helyiség előtt, vett egy nagy levegőt, majd szabadon lógó kezét HyeMi arcára simította. Ujjaival lágyan megcirógatta a bőrét és mélyen a lány szemébe nézett.

- Nem lesz semmi baj, Mimi! Umma minket fog támogatni és nem hiszem, hogy az Elnök ellenezné a kapcsolatunkat.

- T-TaeMin-ah? – motyogta érthetetlenül.

- Gyere, ne várakoztassuk tovább az Elnököt! – mielőtt még a vaskos rézpántra fogott volna, végighúzta ujjbegyeit HyeMi arcélén, lágyan megcsókolta puha párnáit és csak azután nyitott be a hűvösnek ható dolgozó szobába.

Fényár és melegség köszöntötte a fiatalokat, akiknek ujjaik ragaszkodóan kapaszkodtak egymásba. A mogyorószín íróasztalnál támaszkodott Kim Elnök, IlHwa asszony pedig az egyik kényelmes, fehér bőrfotelban foglalta el méltó helyét. Lassan elhaladtak a sötétbarna vitrines szekrények előtt, a padlizsán színű szőnyeg puhábbnak érződött, mint bármelyik legfinomabb selyem a világon.

Két lépésnyire megálltak az íróasztal előtt, majd tökéletes összhangban hajoltak meg Kim Elnök és felesége előtt. Az Elnök rezzenéstelen arccal fogadta a köszöntést, IlHwa asszony azonban szélesen és önfeledten mosolygott fiára és annak kedvesére.

- Üljetek le, TaeMin-ah! – állt fel a fotelből IlHwa asszony, helyét kínálva ezzel, majd Kim Elnök mellé lépett.

- Köszönöm, Eomeoni! – megdőlt kissé, majd HyeMit maga elé engedve ültette le az ülőalkalmatosságra a lányt, ő maga pedig a szomszédos bútorra helyezkedett el.

- Tehát kedvelitek egymást – szólalt meg kimérten Kim Elnök, HyeMi összerezzent a hangtól, TaeMin magabiztosan bólintott válaszul.

- Ne légy már ilyen szigorú, JongShin! – simította férje vállára gondoskodó tenyerét IlHwa asszony és gyengéden rászorított testére.

- Igazad van, Kedvesem – kúszott megértő görbület az Elnök ajkaira. – Láthatnám azt a szépséget, HyeMi? – nyújtotta markos tenyerét a lány felé, aki azonnal lehúzta ujjáról a kéklő ékszert és átadta az Elnöknek. – Remek ízlésre vall, Fiam – sandított TaeMinre, aki elégedetten elmosolyodott apja szavait hallva. – És a gyűrű is erre vall – toldotta meg egy szélesebb mosollyal a megjegyzését. – Akkor ez meg is van – visszaadta HyeMinek a gyűrűt, majd tenyereivel megtámaszkodott a mogyoró bútoron. – Mikor szeretnétek egybekelni?

- Még nem gondolkodtunk a dátumon, Kim Elnök – felelt TaeMin.

- Akkor ideje lesz elkezdeni gondolkodni, és hagyd, hogy Édesanyád kiélje minden szenvedélyét az előkészületekben – vezette bal kezét IlHwa asszony derekára és közelebb húzta magához. – Minden támogatást megkaptok!

TaeMin és HyeMi egymásra nézett. HyeMi könnyei akaratlanul indultak útnak, azonban Kim Elnök előbb lépett a lányhoz, mint TaeMin, így ő lehetett az, aki letörli az első könnyeket, majd egy szívélyes mosolyt intézett HyeMihez. IlHwa asszony is a szobalányhoz araszolt, két kezére fogott és lassan felhúzta őt a fotelből.

- Egy csodálatos lánnyal lettem most gazdagabb - érintette meleg ajkait HyeMi homlokára, majd még egyszer HyeMi szemébe nézett és anyai mozdulatokkal megsimogatta az arcát.

HyeMi szinte alig tudta felfogni az eseményeket, melyek lassanként követték egymást, csupán arra figyelt fel, amikor feltűnően ismerős kézfejek érintették az övéit, aztán lassan húzni kezdték gazdájuk mellkasához.