23. fejezet

A Kim Rezidencián az éjszakák mindig ugyanolyanok voltak. Egyhangú, szürke és kiszámítható. Minden éjjel minden lakó ugyanott hunyta álomra a szemét és reggel pontosan ugyanott nyitotta is ki. Nem volt semmi változatosság az estékben.

Kim Elnök és IlHwa asszony egymást ölelve tért nyugovóra és ugyanúgy ébredtek is fel másnap, az Úrfik szobáikban hajtották álomra fejüket, míg a cselédlányok és Han asszony a cselédszobáikban feküdtek le. Azonban az egyik éjjel mégsem történt minden a megszokott kerékvágásban. Noha, Kim Elnök és IlHwa asszony ugyanúgy egymás karjában leltek boldog nyugalomra, az Úrfik már korántsem töltötték magányosan az éjszaka hosszú pillanatait.

Míg KiBum EunSeo édes kényeztetéseit élvezte, addig TaeMin HyeMi karjaiban lelt oltalomra és törődésre, a legidősebb Úrfi pedig SooRa társaságát élvezhette. Az idő lelassult, a tér elveszett és nem maradt más csak a mámor és a boldogság tengerében úszó szerelmesek. Ugyan, SooRa még magának sem vallotta be, hogyan is érez Úrfija iránt...

* * *

- Hogy’ hívják az öcsédet, Rara? – suttogta kérdését a félhomályban, miközben két karjával fonta át a lány derekát.

- JaeBum, Úrfi. Im JaeBumnak hívják.

- Mit kértem tőled korábban? – halk mosolygás ütötte meg SooRa fülét, önkéntelenül húzódott a cselédlány szája is lágy görbületre.

- Sajnálom – pihegte. – Jong. JongHyun – pironkodott.

- Jó. Így jobban tetszik – simított el egy tincset a lány füle mögé.

- De honnan tudja az Úr~. Khm. Honnan tudod, hogy van egy öcsém? – pillantott fel Úrfijára.

- Emlékszem rá. Mikor először kérdeztelek.

- Értem.

- Mesélj még magadról, Rara – suttogta tincseire, majd egy apró csókot hintett rájuk.

- Mire kíváncsi az Úrfi? – kérdezte lehunyt szemekkel, mire egy határozott szorítást érzett a derekán.

- Mikor fogsz közelebb engedni magadhoz? – emelte fel szelíd erőszakossággal SooRa fejét, hogy tekinteteik találkozzanak.

- Közelebb engedni? – nyelt egy nagyot kérdése közben. – Mit ért. Khm. Mit értesz ez alatt? Milyen közel? – pislogott meglepettségében, rémülten járatta tekintetét a fekete lencséken.

- Amennyire csak lehet, olyan közel.

JongHyun jobb tenyerét a szobalány arcára csúsztatta, bal karjával még jobban testéhez préselte a lány testét, mellkasuk a másikéhoz feszült. Kis ideig elvesztek egymás pillantásában – annak ellenére, hogy JongHyun szemeit továbbra is fekete lencsék takarták – végül az Úrfi lágyan simította össze párnáit SooRa ajkaival. Édes és lassú csókban forrtak össze.

A cselédlány térde megremegett az érzéstől, megkapaszkodott Úrfija nyakában, egyetlen kóbor könnycsepp kúszott végig az arcán. Akaratlanul viszonozta Úrfijának csókját, aki egyre bátrabban érintette össze ajkaikat. Az édes érintésbe sóhajtott, majd az Úrfi két ujjának segítségével szakította el ajkaikat.

- Kezdésnek nagyon jó – mosolyogta párnáik közé és még egy apró csókot lehelt SooRa szájára.

- Ú-úrfi. Én – hebegett vöröslő arccal. – Az Úrfi már annyi mindent tud rólam, de én szinte alig ismerem az Úrfit.

- Ha abbahagyod az Úrfizást, akkor mesélek neked – mosolyogta szavait és egy puszit nyomott SooRa homlokára, a lány megkönnyebbülten felsóhajtott a gyengéd törődéstől.

- Igyekezni fogok, Úrfi.

- Lássam – húzódott még szélesebb görbületre JongHyun szája.

- Mesélnél nekem, JongHyun? – szinte alig lehetett hallani SooRa kérdését a szürke falakon belül, azonban az Úrfit boldogság öntötte el a halk szavaktól.

- Mesélnék – biccentett egy aprót, majd leültek az Úrfi ágyára és egy gondolat múltán el is dőltek az ágyneműn, az Úrfi pedig mesélni kezdett múltjának egy részéről, amit SooRa boldogan hallgatott végig az éjszaka hátralévő perceiben.

* * *

- Seo-yah? – suttogta csendesen a lány fülébe, amikor az első napsugarak bekúsztak az Úrfi szobájának ablakán.

- Hm? – dünnyögte elégedetten és még jobban Úrfijához bújt.

- A feleségem leszel?

- Bummie – EunSeo szemhéjai felemelkedtek KiBum kérdése hallatán, felemelte fejét mellkasáról és mélyen Úrfija szemébe nézett.

- Kérlek, Seo-yah. Ezt az egyet tedd meg nekem. Soha semmit nem kértem tőled és nem is erőltettem semmit sem. Egyszerűen hagytam magam úszni az árral, de most mégis akarom, hogy megtedd. Azt, hogy egyszer az én akaratom érvényesüljön. Kérlek, Seo-yah. Szeretlek.

- Én is szeretlek téged, KiBum, de akkor sem kell, hogy elvegyél – csókolta meg lágyan Úrfijának ajkait.

- Nem azért akarlak elvenni, mert kell. Hát nem érted, Seo-yah? – ült fel az ágyon, homályos tekintettel fürkészte EunSeo kissé értetlen arcát. – Egyszerűen szükségem van rád a boldogságomhoz. Azt mondtad egyszer régen, hogy nincs fontosabb annál, minthogy én az legyek. Tökéletesen boldog.

- Igen, ezt mondtam, de én~

- Cssh. Akkor leszek a legboldogabb, amikor végre kimondod az Igen-t és a feleségem leszel.

- Egy dög vagy – sóhajtott fel EunSeo.

- Azaz? Most ezzel mit akarsz mondani? – pislogott nagyokat.

- Azt, hogy egy dög vagy – hajolt kívánatos párnáira és egy mindent elsöprő csókban egyesültek.

- Seo-yah? – lihegte pillanatnyi elválásukkor, de a lány abban a minutumban húzta is vissza ajkaira Úrfiját, míg végül teljes testtel fölé magasodott és egyre hevesebben csókolta őt.

- Rendben – csókolta meg ismét Úrfiját, de KiBum azonnal eltávolodott a lánytól.

- Hogyan? – kapkodta a levegőjét. – Milyen rendben? Mit mondtál? Seo-yah? Ez most?

- Csak abban az esetben, ha nem kerítünk nagy feneket a dolognak és nem kell kirittyentenem magam.

- Amit csak akarsz. Amit csak akarsz – ismételte szüntelenül teljes extázisban, miközben heves csókokkal árasztotta el EunSeo arcát és felsőtestét. – Bármi, amit csak szeretnél. Bármit. Csak gyere hozzám.

A szobalány mosolyogva élvezte KiBum szeretet-kirohanását és boldogan hagyta is magát elsodorni az érzelmi hullámmal. A másodperc tört része alatt került KiBum alá, ahogy a fiú fordított pozíciójukon, majd még tovább fokozta a vágyat, ami hirtelen öntötte el a testüket. A napsugarak beljebb kúsztak a szobában, megvilágítva a korábbi árnyékos helyeket is és ezzel együtt beragyogva KiBum napját.

- Kiválasztod a gyűrűdet? – emelkedett fel EunSeo fedetlen mellkasáról és a lány csillogó tekintetébe révedt.

- Nem kell gyűrű.

- Seo-yah. Kérlek. Valamivel szeretném jelezni mindenkinek, hogy foglalt vagy – kuncogta.

- Aish! Nagyon sok baj van veled, Kim KiBum!

- Tudom. De így szeretsz, nem igaz?

- Ez a te nagy szerencséd.

- Ez. A legnagyobb szerencsém.

Gyengéd és érzéki csókban tapasztotta össze megint ajkaikat, ezzel tudatva a szobalánnyal, mit is jelent neki valójában a lány. Félszeg sóhajok és édes nyöszörgések verődtek vissza a falakról, ahogy megfeledkeztek az időről és a térről. Csak egymásnak voltak és a felhőtlen boldogságuknak.

KiBum megfogta EunSeo bal kezét, két ujja közé fogta a lány gyűrűsujját, majd egy parányi csókkal illette ujjpercét, végül újfent a lélektükreibe veszett. EunSeo tekintete eddig a pillanatig csillogott a boldogságtól, azonban KiBum örömét látva már inkább vált ködössé és gyűltek össze szemében a könnyei. Kiszabadította jobb karját Úrfija teste alól, majd arcára vezette tenyerét és lágyan megcirógatta a bőrét.

- Nincs olyan dolog, amit ne tennék meg érted, Bummie – szólalt meg mélyen a macskás szempárba nézve, KiBum elengedte EunSeo bal kezét és az éjjeli szekrényéhez nyúlt.

Gyors mozdulattal kihúzta a felső fiókot, majd könnyedén előhúzott belőle egy apró dobozkát és EunSeo mellkasára helyezte. A szobalányon villámként suhant végig a döbbenet, szinte megszólalni sem tudott az ékszeres dobozt látva. Egyetlen kattanással nyílt ki a bársonytartó, a benne rejlő ékszeren megcsillantak a napsugarak. Egy ezüstszürke kő ékesítette a karikaékszert, mely a következő pillanatban már EunSeo bal kezén lelt otthonra. Hálás és gondtalan csókkal köszöntötte egymást az újdonsült jegyespár.

* * *

- Szerinted JongIn visszamegy HaWoohoz? – kérdezte HyeMi, ahogy hasára fordult TaeMin mellett.

- Nem tudom. De miért érdekel? – bújt hozzá még szorosabban, két karjával átfonta HyeMi testét, majd lágy csókot adott nyakszirtjébe.

- Csak – motyogta halkan.

- Na? Miért érdekel, Mimi? Hm? Tudnom kéne valamiről?

HyeMi mélyet sóhajtva fordult meg TaeMin karjai között, aztán azzal a mozdulttal tapadt is Úrfijának telt ajkára, hogy félelmeit leplezze. A legfiatalabb Úrfi alig tudta tartani magát HyeMi szenvedélyes csókjával szemben, ám kíváncsisága felülkerekedett vágya felett. Ujjaival szakította el ajkaikat, hogy ismét a szavaknak engedjen teret.

- Mimi, válaszolj. Miért érdekel, hogy mi lesz JongIn és HaWoo között? – nézett kérdőn a lányra.

- Tudni szeretném – dünnyögte.

- Mitől félsz, Mimi? – mosolyodott el a lány arcvonásai láttán.

- Nem félek.

- Ne tagadd a tényt, mert nincs értelme. Szóval? Mitől félsz, Mimi?

- Attól. Hm. Attól, hogy esetleg. Hogy.

- Bármi is az, nem kell félned tőle, mert nem fog megtörténni – csókolta meg gyengéden a lányt.

- Mi van, ha mégis? – sóhajtotta.

- Mégis, mi? HaWoo és én talán megint kikötünk egymás mellett? – HyeMi határozatlanul biccentett egyet. – Még kamasz voltam, amikor HaWoot megismertem és akkor azt hittem, hogy beleszerettem. De amikor megláttalak téged, tudtam, hogy te vagy az, akire igazán szükségem van.

- Akkor miért maradtál mégis vele, hm? Annyi időn keresztül.

- Mondtam már. Hyung és BoNa miatt. Láttam, hogy Hyung reménytelenül szerelmes BoNába, ahogyan BoNa volt a bátyánkba.

- Miért kérted mindig a tanácsomat akkor, ha nem szeretted őt?

- Azért, hogy addig is veled legyek. Kettesben. Hogy addig is önfeledten szerethesselek.

- TaeMin-ah?

- Nem tudtam, hogy mit kellene tennem, így inkább választottam azt, hogy így legyek veled. Viszont amikor hallottam, hogy mit mondasz EunSeonak, akkor éreztem elérkezettnek az idejét, hogy végre közeledjek hozzád. Másként.

- Hallottad? Mikor? Mit? – pislogott nagyokat.

- Emlékszel, amikor egy picit többet ittál a kelleténél és túlságosan is közlékeny lettél? – HyeMi a füle tövéig vörösödve bólintott egyet. – Én aznap is épp a tanácsodat szerettem volna kérni, vagyis inkább kiönteni a lelkemet, ezért is indultam hozzád. Aztán a cselédfolyosóra kiszűrődtek a hangok a szobádból, és hallottam, mikor azt mondod EunSeonak, hogy inkább sírod magad minden alkalommal álomba, mintsem az irántam érzett szerelmed miatt elmenj.

- Legközelebb nem iszok ennyit – sütötte le szemeit szégyenében.

- Én örülök, hogy akkor felöntöttél a garatra – fogta ujjai közé HyeMi állát és lassú mozdulattal felemelte a fejét. – Ami azt illeti, ha tudom, hogy így érzel, akkor előbb leitatlak, hogy velem legyél ennyire közlékeny – húzta végig hüvelykujját a lány alsó ajkán.

- Azt szeretnéd, ha közlékeny lennék? – motyogta az Úrfi ujja alatt.

- Azt szeretném, ha soha semmilyen kétséged nem lenne már és minden titkodat felfedd előttem, ahogyan én is felfedtem.

- Kezdjük a kétségeimmel.

Ezzel HyeMi átkarolta TaeMin nyakát, majd lehúzta magához, hogy forró csókot válthassanak. A szenvedély és a vágy egyszerre öntötte el az elméjüket és hagyták, hogy az a végletekig sodorja mindkettejüket. Belefeledkeztek a szerelmükbe és mindenbe, amit a másik iránt éreztek. Csupán egy figyelmes ajtókopogtatás volt az, ami kizökkentette a szerelmeseket pillanatnyi tevékenységeikből.

- TaeMin-ah? Ha felkeltél és rendbe hoztad magad, akkor az Elnök látni szeretne téged és HyeMit.

- Umma? – kérdezett vissza kissé rémülten.

- Csak gyertek a dolgozó szobába, ha felkeltetek. Minden rendben lesz – a legfiatalabb Úrfi mosolygást fedezett fel IlHwa asszony hangjában, majd kedvesére nézett, aki viszont csak a levegőt tudta kapkodni ijedtében.

- Most mi lesz? - bukott ki HyeMiből.

- Beszélünk az Elnökkel és mindent tisztázunk - érintette össze ajkaikat, hogy némi nyugalmat öntsön a lányba.