21. fejezet

- HyeMi – TaeMin egyetlen ügyes mozdulattal fordította meg a lányt karjai között és két keze közé fogta az arcát.

- Komolyan mondtam, TaeMin-ah. Inkább meghalok, de nem akarok~ - HyeMi azonban nem tudta befejezni a mondatát; TaeMin ajkaira rántotta őt és szenvedélyes csókban forrasztotta össze párnáikat.

JongIn értetlenül és döbbenten állt a jelenetet látva, egyre nagyobb sokk uralkodott el az elméjén, és ezt még TaeMin heves csókját látva is csak tovább tetézte azt. Normális szavak helyett puszta dadogás csúszott ki a torkán, amivel az Úrfi cseppet sem volt hajlandó foglalkozni és HyeMit is erre kényszerítette az édes csókcsata közben. Hosszú percek múltán, a váratlanul érkezett vőlegény végül feladta a küzdelmet TaeMinnel szemben. Ahogyan érkezett, úgy is távozott a Kim Rezidenciáról. Csendben.

- Azt hittem, hogy sosem hagy minket kettesben – súgta HyeMi ajkai közé, majd folytatta tovább az érzéki becézgetést.

- T-TaeMin-ah – pihegte összezavarodva.

- Cssh. Most ne beszélj – suttogta, majd fogai közé szorította a lány alsó ajkát egy lélegzetvételnyire, elengedte azt és egyetlen magabiztos mozdulattal tolta át vörös izmát HyeMi szájába, hogy egy még szenvedélyesebb párbajba kezdhessen vele.

- TaeMin-ah... várj... várj egy kicsit – HyeMi ujjait hívta segítségül, hogy megszakíthassa a csókot, majd kezeit Úrfijának arcára csúsztatta.

- Mi a baj? – lihegte és ezzel együtt hajolt is vissza a lány ajkaira.

- Kérlek, beszéljünk – húzta hátrébb a fejét.

- Miről?

- Rólad és JongInról. Meg erről az egészről, ami köztetek van. És hogy’ kerül a képbe HaWoo? Honnan ismeritek őt? Mi közötök egymáshoz nektek?

- Jól van, Mimi – biccentett. – De előbb még van egy fontos dolgunk.

- Mi lehet ennél fontosabb? – pislogott nagyokat, már majdnem faképnél hagyta szeretett Úrfiját.

- Szeretném, ha a beszélgetésünk után visszamennél a szobádba és felhúznád az ujjadra a gyűrűt, amit tőlem kaptál. Amivel feleségül kértelek.

- Hah? T-TaeMin-ah? N-nem. Nem értelek. Miért kéred ezt?

- Mert azt akarom, mindenki tudja végre, hogy az enyém vagy és hozzám tartozol. Nem lehetsz másé, csak az enyém. Legyen a gyűrű ékes bizonyítéka annak, hogy foglalt vagy – húzta lágy mosolyra telt ajkait. – Annak, hogy szeretlek téged, Mimi.

HyeMiben akadt a létező összes oxigén TaeMin utolsó mondatát hallva. Csak pislogni tudott Úrfija csillogó tekintetét látva, szólni szeretett volna, de képtelen volt értelmes hangot kipréselni a száján. TaeMin mosolya szélesedett kissé, ismét a lány arcára csúsztatta meleg tenyereit, lágyan megcirógatta selymes bőrét, majd egyetlen őszinte csókkal pecsételte meg korábbi szavait. HyeMi ezúttal engedett Úrfijának. Bármeddig is kell várnia, megteszi.

Még közelebb húzódtak egymáshoz; TaeMin jobb keze HyeMi hosszú tincsei közé tévedt, bal keze végigsiklott a lány gerincének mentén, csípőjénél horgonyzott le. Ugyanekkor a szobalány karjai Úrfijának nyakára kulcsolódtak, bal kezével a fiú bársonyos hajába túrt. A semmisnek mondható távolságot is meg kívánták szüntetni, míg végül hosszú percek múltán szakadtak el ajkaik a másikétól. TaeMin még egy parányi csókot lehelt HyeMi szájára, aztán átfonta a lány derekát és az udvar parkrészéhez sétáltak.

A hófehér hintához érve megálltak, TaeMin könnyedén helyet foglalt benne és azzal a lendülettel szobalányát is az ölébe húzta. Tenyereit HyeMi derekán tartotta, míg a lány bal karját Úrfijának nyakára vezette, jobbat pedig mellkasán pihentette. Heves lüktetést érzett ujjbegyei alatt, akaratlanul mosolyodott el a gondolattól. Lassan számolni kezdte a szívverések számát, ami idővel csillapodott, míg végül tökéletesen ugyanazt a ritmust diktálta mindkettejük szerve. Az Úrfi várt még néhány percet, picit fészkelődött még HyeMivel az ölében, majd egy torokköszörülést követően végül belekezdett.

- JongIn és én régről ismerjük egymást. Apám és az ő apja ugyanannak az építészklubnak a tagja, illetve Kim Elnök asszisztense volt egykoron Eomeoni is.

- T-tessék? – rebegtette hosszú szempilláit. – IlHwa asszony? Asszisztens?

- Igen – elmosolyodott. – Egy tárgyalás alkalmával ismerkedtek meg és szerettek is egymásba rögtön, aztán pedig jött minden magától. De nem is ez a lényeg – nagy levegőt vett és folytatta mondandóját. – Amikor középiskolába kerültem, akkor ismerkedtem meg JongInnal. Elsőévesek voltunk, azonnal megtaláltuk a közös hangot már az első tanítási napunkon és szinte állandó jelleggel együtt voltunk. Sokat mesélt az otthonáról meg egy lányról is – TaeMin sejtelmes mosolyra húzta a száját, ahogy HyeMire nézett, a lány rögvest belepirult a tekintetébe.

- R-rólam? – motyogta.

- Gondolom, hogy te lehettél az, mert a keresztnevedet soha nem mondta. Ttalgi-yah* becenévvel emlegetett mindig, én is így hívtalak ezek szerint téged. Mondta, hogy nagyon kedveli ezt a lányt, és a szüleik még annak idején megállapodtak, hogy ha egy bizonyos kor után is függetlenek lesznek, akkor összeházasítják őket. De JongIn soha nem akart megnősülni. Vagyis nem kényszerből akart házasságot kötni egy lánnyal.

- Igen, tudom – felsóhajtott. – Próbáltuk megszeretni egymást, hogy ne legyen kényszer, de csak barátot láttunk a másikban. Nem ment. Aztán idekerültem, megismertem TaeMin Úrfit és valahogy minden megváltozott.

- Tudom, HyeMi. Ha te nem kerülsz mellém akkor, most nem lennék ennyire boldog és nem tarthatnálak a karjaimban.

- Köszönöm – pihegte bátortalanul. – És mi a helyzet HaWooval? Ő hogy’ kerül a képbe?

- HaWoo. Shin HaWoo egy csoporttársunk volt, akiért a fél évfolyam odavolt.

- Te is – morogta az orra alatt, mire TaeMin egy elégedetlen sóhajjal reagált és apró puszit lehelt HyeMi hosszú nyakára.

- Tudom. De azóta már másért vagyok oda és ez már nem fog változni.

- Ne fűzögess, nem vagyok én cipő – csapta kissé mellkason a fiút egy önfeledt mosollyal egybekötve. – Meséld tovább.

- Mint számomra utóbb kiderült, HaWoo végig a bolondját járatta velünk. Tudtunkon kívül találkozgatott mindkettőnkkel, aztán egy napon JongIn nekem esett a suli folyosóján, és attól fogva nem kereste a társaságomat. Egy ideig próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, megbeszélni a dolgokat, de nem kért többé sem belőlem, sem pedig a barátságomból. HaWoo gondoskodott róla.

- Egy álnok kígyó az a nőszemély. Mindig is játszott veled, TaeMin Úrfi. Akkor is, amikor – azonban HyeMi hirtelen elhallgatott, rémülten nézett Úrfijára.

- Mikor? Mimi? Mit tudsz HaWooról?

- Nem akarom elmondani, mert megígértem – dünnyögte.

- Mimi, kérlek, áruld el. Mit tudsz? Én is mindent elmondok neked, kérlek, te is légy hozzám őszinte.

- Rendben – sóhajtotta. – Emlékszel arra a napra, amikor furcsa szituációban találtad HaWoot MinHo Úrfival?

- Rémlik valami. Azt mondta, hogy MinHo próbált közelebb kerülni hozzá, rajtam keresztül is, mert egy számító ember és csak a vagyont keresi a kapcsolataiban. Vagy valami ilyesmi.

- Igen. Igyekezett rossz színben feltüntetni előtted MinHo Úrfit, és te majdnem el is hitted annak a némbernek a szavait, de szerencsére MinHo okosabb volt.

- Mit akarsz ezzel, Mimi? – értetlenkedett.

- Nem MinHo Úrfi kezdett ki HaWooval, hanem ő mászott rá és nyomta a falhoz az Úrfit.

- De Hyung ezt soha nem mondta nekem. Miért nem szólt róla?

- Mert nem akart egyikünk sem fájdalmat okozni neked, mert annyira szeretted HaWoot.

- Csak próbáltam őt szeretni, Mimi. Csak azért voltam vele, hogy felejtsek – TaeMin étcsokoládé szempárjába könnyek szöktek.

- Hogyan? Miért? Mit akartál felejteni, TaeMin-ah? – simította tenyerét a fiú arcára.

- Téged, Mimi – vallotta meg érzéseit.

- Hah?! – HyeMi pupillája a háromszorosára dülledt a hallottaktól.

- Alig pár napja voltál nálunk, amikor megláttalak a cselédfolyosón. Táncoltál. Talán keringőzhettél, nem tudom - egy félszeg mosoly kúszott dús ajkaira. - Csak mosolyogva figyeltelek az ajtó mögül, ahogy elandalogsz a szobádba, és akkor ott úgy éreztem, hogy veled akarom végigtáncolni az életemet. Melletted. De mivel nekünk tilos viszonyt folytatni a szobalányainkkal, így megpróbáltalak kitörölni a fejemből és száműzni a szívemből. Aztán Hyungot és a fájdalmát látva még nehezebb volt, és~ - de HyeMi nem hagyta, hogy TaeMin befejezze gondolatát.

Mindkét kezét Úrfijának arcára csúsztatta, könnyei lassan utat törtek maguknak, ahogy közelebb hajolt TaeMin arcához, hogy egyetlen szerelemmel teli csókban forrjanak össze. Hűségesen, mély és tiszta érzelmeket táplálva egymás iránt.

* * *

Csupán halk pihegést és csendes kuncogást lehetett hallani a középső Úrfi szobájának falain belül. Szerelmes pihegés és édes nevetés hangjai verődtek vissza a félhomályban. A ruhák ledobva hevertek a szőnyegen szerteszét, gyűrötten és kissé megszaggatva egy-egy varrásnál. A cipők félredobva pihentek az asztal vagy éppen a szekrény lábánál, de még akadt egy az ágy végénél is.

- Na? Mit mondasz? – kérdezte alig hallhatóan KiBum, ahogy végigvezette ujjbegyeit EunSeo jobb felkarján, majd tenyerét a lány fedetlen bőrére simította.

- Mire? – bújt bele Úrfijának mellkasába, majd egy szívdobbanással később nyakszirtjébe fúrta orrát és nagyot szippantott fűszeres és kissé izzadt illatából. – Finom illatod van – mosolyogta és apró puszival illette KiBum nyakának egy pontját.

- Válaszolj – húzta közelebb magához, aztán egy ügyes mozdulattal maga fölé vonta, hogy teljes testtel nehezedjen rá a lány. – Tudod, hogy mit kérdeztem – két tenyere közé fogta EunSeo arcát, mélyen a cseléd szemébe nézett.

- Nem akarok a feleséged lenni, Bummie – felelt kisvártatva, majd óvatosan megemelkedett KiBumról, hogy visszamászhasson a helyére, ellenben Úrfija ezt sietve megakadályozta.

- Miért nem? – bal karját átkulcsolta a szobalány derekán és lejjebb tolta magához.

- Mondtam már – EunSeo alkarjaival megtámaszkodott KiBum vállai mellett. – Nem akarok az lenni, mert nincs rá szükségem. Csak szeretnék melletted lenni, Bummie, és ezt így is meg tudom tenni.

- De én meg nem akarom, hogy mindig a cselédem légy – duzzogta.

- Akkor felmondok és leszek szakács nálatok, na? – mosolyogta válaszul.

- Szakács? Te? Seo-yah, mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül ki való inkább a konyhába – kacagta.

- Akkor mit javasolsz?

- Légy a feleségem.

- Bummie – szusszantotta csalódottan.

- Ma EunSeo. Szeretlek. Mindent szeretek benned és nem akarom elképzelni nélküled az életemet tovább. Egyetlen napot sem akarok, aminek nem vagy a része. Szükségem van rád a nap minden percében, és azt akarom, hogy amikor reggel kinyitom a szememet, a te csillogó lélektükreid köszöntsenek. Amikor fáradtan hazaesem a munkából, akkor a te karjaidba bújva találjak újult erőre, és az együtt töltött boldog percek után, a nap végéhez érve melletted találjak nyugodt álomra, Seo-yah.

- Bummie – EunSeo tekintete homályossá vált.

- Komolyan mondtam, Seo-yah. Szükségem van rád, hogy létezzek. Gyere hozzám feleségül! Kérlek, szánj meg engem. Kérlek, Seo-yah.

EunSeo remegő ajkai között egy még reszketőbb sóhaj szökött ki, ahogy Úrfijának könyörgő tekintetét látta. Áhítozva fürkészte EunSeo arcvonásait, minden bőrredője a kérlelésről árulkodott. Vágyakozóan, reménykedően csillogott KiBum macskás szempárja. A szobalány megemelte jobb karját, majd remegő tenyerét KiBum arccsontjára tette. Gyengéden simogatta puha és meleg bőrét, homlokával a fiúénak támaszkodott. Szemhéjai elnehezültek.

Hosszú és néma percek követték egymást vánszorogva, míg végül EunSeo felemelte a fejét KiBum homlokáról, kinyitotta szemét és Úrfijának pillantásába révedt. Elvesztek a másik mélységeiben az idők rabságáig, míg EunSeo volt az, aki megszakította a szemkontaktust. Lassan hajolt közelebb KiBumhoz, hogy egyetlen érzéki csókban egyesüljenek ismét.

Meztelen mellkasuk összeért, majd még közelebb préselték testüket a másikéhoz. Ujjaik a tincseiket szorították határozottan, de közben szenvedéllyel telve, míg ajkaik folytonosan összesimultak. Egymás szájából kapkodták a levegőt és igyekeztek tudatni a másikkal a saját érzelmeiket, mindent hátrahagyva maguk mögött.

- Néhány nap múlva visszatérünk rá – súgta KiBum párnái közé, aztán újabb vad csókba invitálta Úrfiját.

- Szavadon foglak – lihegte vágytól fűtött hangon, miközben szorított egyet EunSeo testén és a következő pillanatban a szobalány újfent a hátán találta magát, fölé magasodva Úrfiját, aki egyre perzselőbb érintésekkel halmozta el a testét.

Halk sóhajok és visszafogott nyögések verődtek vissza a falakról két szívdobbanás múltán, melyek fokozatosan erősödtek fel, mégis tökéletes titokban maradtak a hálószobában lévők között. Csak egymásnak voltak és ebben semmi nem akadályozhatta meg őket.

* * *

SooRa reszketve markolta a tálcát, lábai remegtek, ahogy Úrfiját tettén érte. Szólni szeretett volna, de minduntalan csak egyetlen név jutott eszébe, bárhogyan is küszködött a szavakkal. De az általa ismert név nem ehhez a fiúhoz tartozott. SooRának mégis szüntelenül ugyanaz a név derengett fel, ahogy újra és újra végigvezette rémült pillantását Úrfijának alakján.

- B-bocsánat – bukott ki a lányból feleszmélvén a sokkból, mely közel nyolc percig tartott.

- Rara?

- Ne haragudjon, JongHyun Úrfi, kopognom kellett volna – ezzel hátat fordított JongHyunnak, majd az ajtóhoz iparkodott.

- Ne menj el! – szólt a lány után, SooRa összerezzent a hangtól.

- Ú-úrfi? – motyogta a tálcát mustrálva.

- Gyere vissza, Rara.

- Igen, Úrfi – biccentett, lassan fordult meg tengelye körül és került megint szembe Úrfijával.

- Gyere közelebb, Rara – JongHyun óvatosan a lány felé nyújtotta bal kezét.

- Igen, Úrfi.

A szobalány nehézkesen tette meg az első lépést Úrfija felé, majd a másodikat és a harmadikat is. A negyedikkel már elért a hívogató kézhez, melyet továbbra sem engedett maga mellé az Úrfi. SooRa félve emelte fel a fejét és nézett JongHyunra, tekintete egy napszemüvegbe botlott. Egy félszeg és csalódott sóhaj szakadt fel a lányból a sötét lencsékre meredve.

- Úrfi? – suttogta aggódva.

- Igen? Mit szeretnél?

- Kérdezhetek valamit az Úrfitól?

- Ha én is – halvány mosoly jelent meg JongHyun kissé telt párnáin.

- Úrfi? – nyelt egyet zavarában. – M-mit szeretne kérdezni tőlem az Úrfi?

- Előbb egyél velem – biccentett egy parányit az asztal irányába, amire SooRa is pusztán bólintással válaszolt.

Vigyázva lépdelt el az asztalig, majd tette is le gondos mozdulattal a tálcát kezeiből. Szalvétát simított az asztallapra, majd ráhelyezte a tányért, mellé az evőeszközöket, jobb oldalra pedig a gyümölcslével töltött poharat. JongHyun felé fordult, aki időközben a lány mögé sétált, mellkasuk lágyan összesimult a fordulat pillanatában. SooRa hátrált egy lépést és illedelmesen megdőlt.

- A te adagod? – pillantott az asztalra, majd vissza a szobalányára.

- Előbb az Úrfi vacsoráját hoztam fel.

- Mégis eszel velem? – JongHyun hangja megkönnyebbülten csengett, ajkain lévő finom görbület határozottabban kezdett látszani.

- Ezt kérte tőlem az Úrfi az imént, és szeretném is teljesíteni ezen kérését – még egyszer meghajolt picit.

- Siess vissza hozzám.

SooRa torkán egy újabb hatalmas méretű gombóc csúszott le JongHyun válaszát hallva. Mélyen megdőlt Úrfija előtt, felemelkedvén ismét a lencsékre nézett. Bármennyire is furcsának érezte, rabjává vált a fekete szemüvegnek és folytonos késztetést érzett, hogy megfejtse Úrfijának féltve őrzött titkát. Óvatosan elaraszolt JongHyun mellett, aki jobb kezével gyengéden végigsimított a lány bal csuklóján és derekán, ezáltal parányi remegést kiváltva a szobalányból.

Néhány perc leforgása alatt tért vissza a szobába SooRa, JongHyun viszont addig nem mozdult a helyéről, pontosan ott várta a lányt, ahol akkor ácsorgott, mikor az távozott a helyiségből. A cselédlány megterített az asztalkán, aztán dolga végeztével az Úrfijához araszolt. Szóra nyitotta volna a száját, amikor két meleg tenyeret érzett meg csípőjén, majd botladozva közelebb húzták a lányt gazdájához. SooRa homloka JongHyun vállgödrén landolt, mélyet lélegzett, mámorító oxigénnel telt meg a tüdeje.

- Most kérdezhetsz – vonta még közelebb magához a lányt.

- Köszönöm, JongHyun Úrfi – mormolta a fekete anyagba, összeszedte minden erejét a kérdéshez. – Miért visel az Úrfi álcát? Miért takarja el a szemeit?

- Majd egyszer elmesélem – súgta a lány nyakába temetve arcát.

- Értem. Kérem, ne haragudjon rám, JongHyun Úrfi, hogy tiszteletlen voltam~

- Most ne beszélj – duruzsolta bizsergető hangon, SooRa megkapaszkodott JongHyun alkarjaiban, végül kibújt annak vállgödréből és JongHyunra nézett.

Ösztönösen húzódott mindkettejük ajka félszeg mosolyra, SooRa ujjai fokozatosan ernyedtek, így sikerült tenyereivel feljebb siklania JongHyun karjain, míg végül nyakán álltak meg. Noha kissé elidőzött a fiú vállainál is, egyetlen halk sóhajjal fejezte ki háláját Úrfijának, aki a maradék távolságot is leküzdötte kettejük között. Mindenhogyan. Gyengéd ölelésben és még lágyabb csókban egybeolvadtak.

~~~

*Ttalgi (딸기): eper, földieper, szamóca