20. fejezet

HyeMi, hiába voltak még kissé bizonytalanok a lépései, lélekszakadva rohant Úrfija után, aki hátra sem nézve pakolta egymás után a lábait. Még arra sem méltatta, hogy egy pillanatra visszanézzen a lányra, amikor az szüntelenül a nevét kántálta, mintha csak egy imát kiáltozna a késői délutánban. TaeMin csak ment előre, amerre a lába vitte. A kovácsolt vaskapuhoz érve fújtatva rántotta meg a vaspántot és lépett is ki az utcára. Körbe sem nézett, azonnal lelépett az úttestre, hogy a szemközti utcán induljon el valamerre. Ahova a haragja éppen vinni szerette volna. Szerencséjére, HyeMi az utolsó utáni másodpercben rántotta vissza TaeMint a padkáról, amikor végre utolérte a bosszankodó Úrfit. Abban a pillanatban suhant el előttük egy teherautó a megengedettnél nagyobb sebességgel.

A lendülettől vezérelve bukdácsoltak beljebb, míg végül HyeMi lábai összeakadtak és a legközelebbi ékes kovácsolt lámpaoszlopnak ütközött, miközben húzta magával TaeMint, mert egyetlen lélegzetvételnyire sem akarta elengedni. Lapockáival sikerült elérnie a póznát, egy visszafojtott nyüszítéssel reagált a fájdalomra, de nem foglalkozott vele tovább.

Görcsösen markolta az Úrfi bal felkarját, másik karjával a nyakába kapaszkodott ragaszkodóan és még jobban magához szorította. Az Úrfi döbbenten zuhant HyeMire, a hirtelen történt eseménysorozatot képtelen volt sorjában feldolgozni. Egyedül a szobalány reszkető karját tudta beazonosítani, de annál többet már nem. Részben még mindig a dühe vette el a maradék józan eszét, részben pedig az orra előtt elrobogó autó korábbi látványa.

- Nem ütötte meg magát az Úrfi? – kérdezte HyeMi a fiú nyakába temetve az arcát.

- ... – TaeMin nem válaszolt, csupán a fejével jelzett a lánynak.

- Biztos, hogy jól érzi magát, TaeMin Úrfi? Nem sérült meg? Nem esett baja az Úrfinak? – szorította még erősebben a nyakát.

- Megfojtasz – nyöszörögte elhaló hangon.

- Bocsánat, Úrfi – dünnyögte továbbra is a fiú nyakába bújva, nem tudott lazítani a szorításán.

TaeMin ajkai között egy bűnbánó sóhaj szaladt ki HyeMi kissé könnyes reakcióját hallva. Lassan felemelte bal karját és HyeMi vékony derekára vezette, jobb kezét a lány fejbúbjára tette. Gyengéden végigsimított HyeMi hosszú tincsein, miközben másik karjával közelebb vonta magához. Egybe olvadtak ott a pislákoló lámpafény alatt, ami kezdetben nem akarta eldönteni, hogy világítani szeretne-e a lemenő nap sugarai mellett, vagy megvárja, míg teljes sötétségbe borul az udvar.

Az Úrfi kissé remegő tenyérrel simította végig újra és újra a szobalány hajzuhatagát, míg HyeMi egyre jobban bújt bele Úrfija nyakába és testébe. Egy halk torokköszörülés szakította ki őket pillanatnyi tevékenységükből, amit a cselédlány nehézkesen szakított meg. De az ismerős hang kényszerítette az elválásra. Kibújt TaeMin nyakából, lehajtott fejjel lépett hátrébb tőle és törölte le a folytonosan kibuggyanó könnyeit. Végül a krákogás tulajdonosához fordult, és lassan megemelte végre a fejét. Lenyelte a kibuggyanni készülő sós nedvességet, nyelt néhányat és csak aztán ment közelebb hozzá.

- HyeMi, mennünk kell. Még össze is kell csomagolnod. Addig én hívok egy taxit.

- Nem, JongIn – magabiztosan csengtek HyeMi szavai.

- HyeMi, a szüleink megegyeztek. Te is tudod jól. Arról volt szó, hogy ha nem mész férjhez a huszonkettedik születésnapodig, akkor megtartjuk az esküvőt.

- Nem érdekel, hogy miben egyeztek meg a szüleink. Az az ő egyezségük volt.

- HyeMi. Haza kell jönnöd velem.

- Nem kell, JongIn. Te is tudod. Hiszen soha nem voltunk szerelmesek egymásba. Te mindig is más lányokba voltál belezúgva, én pedig csak testvérként tudtam rád tekinteni. Egy fiúra, akivel felnőttem, de mást soha nem tudtam érezni irántad.

- HyeMi, én.

- Nem, JongIn – fojtotta a fiúba a gondolatait. – Tudod, hogy igazam van, és te sem akarod ezt az egészet. Akkor hová lenne a függetlenséged? Hiszen mindig is kedvelted a szabadságot.

TaeMin egyetlen szó nélkül hallgatta HyeMi szavait, ahogy magabiztosan zúdítja a váratlan látogatóra a kemény igazságot, bármiféle köntörfalazás nélkül. HyeMi nem keresett kibúvót és nem hagyta magát eltéríteni a szándékaitól.

- Mondd meg a szüleimnek, hogy nagyon szeretem őket, mindennél jobban. Soha nem akartam csalódást okozni nekik, de most mégis megteszem. Mondd meg, hogy te megpróbáltál meggyőzni, de én nemet mondtam mindenre.

- HyeMi, ezt nem fogják megérteni.

- Akkor nem értik meg, de én nem megyek vissza veled. Nem megyek feleségül olyan valakihez, akit nem szeretek úgy, ahogy kell.

- HyeMi, jól gondold meg. Mihez akarsz kezdeni itt magaddal? – mutatott körbe az udvaron elégedetlenül.

- Az legyen az én dolgom. Itt boldog vagyok, JongIn. Itt szeretnek. Vannak barátaim és van valaki, aki fontos helyet tölt be az életemben.

- Ő? – szúrós szemmel pillantott TaeMinre, majd megint HyeMivel nézett farkasszemet.

- Ha annyira tudni akarod, akkor igen. Ő. Az én Úrfim, akit szolgálok már évek óta. Mióta eljöttem otthonról.

- Szolgálod? – vetette oda a lánynak gúnyosan. – Egy cseléd vagy, HyeMi.

- Igen, JongIn, az vagyok. Éppen olyan munka, mint az irodában gubbasztani és naphosszat papírokat firkálgatni. De itt soha nem vagyok egyedül. Mindig akad tennivaló, és ha jól végzem a munkámat, akkor azt elismerik. A Kim Család tisztességes, náluk kedvesebb és szeretetreméltóbb családdal még nem találkoztam. Befogadtak az első nap. IlHwa asszony pedig lányaként kezel annak ellenére, hogy nem vagyok más, mint a fia cselédje. Igen, JongIn, az vagyok. Egy cseléd. De boldog vagyok, mert.

- Nem – szakította meg az Úrfi HyeMi hosszú és könnyes monológját, majd a lány mögé sétált és mindkét tenyerét a derekára vezette. – Nae HyeMi nem egy egyszerű cseléd – HyeMi összerezzent, ahogy Úrfija megszólalt, lesütötte a szemeit, hogy leplezze aggodalmait. – Nae HyeMi sokkal több annál, hogy bárki is annak nevezze. Valóban azzal a céllal került a Családomhoz, hogy engem szolgáljon, de soha nem utasítottam és soha nem is kényszerítettem semmire sem. Kértünk. Mindegyik szobalányunkhoz kéréssel fordulunk, nem pedig parancsolunk.

- A lényegen akkor sem változtat. Itt mindig is csak egy cseléd marad, miközben mellettem lehetne valaki.

- Egy boldogtalan asszony – jegyezte meg gúnyosan TaeMin.

- Miért? Itt más lehetne? Élete végéig egy elkényeztetett ficsúrt kellene szolgálnia.

- JongIn – morogta HyeMi, de TaeMin egy gyengéd szorítással csendre intette a lányt.

- JongIn-ah. Nem kellene tovább tagadnunk azt, amit mindketten tudunk – cinikus vigyor ült ki TaeMin ajkaira, HyeMi az Úrfijára kapta tekintetét értetlenségében. – Már az egyetemen sem jöttünk ki olyan jól egymással, akkor miért épp az életben tennénk meg?

- Fogd be! – mordulta.

- Ne felejtsd el, hogy akkor is ő választott engem, nem pedig én őt. Ő döntött kettőnk közül.

- Hallgass! – szorult ökölbe JongIn mindkét kézfeje.

- Nem, JongIn. Hadd tudja csak meg HyeMi is, hogy miért akarod őt most annyira hazavinni.

- Nem fogom végignézni, hogy HyeMit is elveszed tőlem, ahogyan HaWoot is elvetted!

- De igen. Végignézed! – a lehető legközelebb húzta magához a lányt. – Azért azt még mindig nem árt tisztázni, JongIn-ah, hogy HaWoot nem én vettem el tőled, hanem HaWoo volt az, aki választott kettőnk közül. De inkább örülnöd kellene, mert megkíméltelek egy hisztérikától. Ha viszont még mindig annyira szereted azt a lányt, akkor keresd meg. Menj utána. Még mindig ugyanott lakik a szüleivel. Talán megismer és hajlandó lesz megengedni neked, hogy meghívd egy kávéra.

- ... – JongIn nem tudott mit reagálni TaeMin szavaira, végül HyeMit vette újra célba támadásaival. – Elég volt a játékból, HyeMi, indulunk! – megragadta a lány bal csuklóját, és húzni kezdte maga felé.

- Nem megyek, JongIn! Eressz el! Itt maradok!

- Nem hagyom, hogy egy ilyen cselédje legyél életed végéig, amikor én megadhatom neked a kényelmet! – egyre jobban rángatta TaeMin karjai közül a lányt.

- Inkább leszek cseléd életem végéig, mint boldogtalan! – könnyes hangon kiáltotta el magát a szobalány, az idegei pattanásig feszültek, JongIn hirtelen engedte el HyeMi csuklóját. – SZERETEM TAEMINT! Még akkor is, ha csak egy cseléd lehetek mellette! Nem számít hogyan, de mellette legyek! Inkább meghalok, mintsem nélküle kelljen léteznem! – HyeMi ajkai remegtek az idegességétől, JongInban megfagyott a vér a lány szavaitól, TaeMin arcvonásai pedig végképp ellágyultak.

- HyeMi – egyetlen ügyes mozdulattal fordította meg a karjai között, két keze közé fogta az arcát.

- Komolyan mondtam, TaeMin-ah. Inkább meghalok, de nem akarok – HyeMi azonban nem tudta befejezni a mondatát; TaeMin ajkaira rántotta és szenvedélyes csókban forrasztotta össze párnáikat.

* * *

KiBum tele kérdésekkel a fejében baktatott a szobájába, csupán EunSeo jelenléte volt az, ami elterelte összezavarodott gondolatait. Mindösszesen egyetlen pillanatra látta HyeMit a pamlagon feküdni, és reménykedett benne, hogy ugyanezt EunSeo már nem vette észre. Tudta, hogy mennyire szereti a kolléganőjét, és nem akarta, hogy miatta aggódjon. Éppen elégnek tartotta az irodában történteket, melyek okot adtak már erre az állapotra.

Az ajtóhoz érve udvariasan maga elé engedte EunSeot, majd ahogy KiBum is a helyiségbe lépett, elfordította a kulcsot zárban, bebiztosítva néhány nyugodt percet maguknak. EunSeo lecövekelt a szoba közepén, még akkor sem mozdult, amikor KiBum a háta mögé lépett és óvatosan a lány csípőjére vezette kézfejeit. Közelebb húzta magához, EunSeo halkan felsóhajtott. Lapockái Úrfijának mellkasához feszültek.

Mindkét tenyerét KiBum melegséget árasztó kezeire csúsztatta, majd egy gondolattal később már összefonták az ujjaikat. EunSeo aprólékosan megfordult KiBum karjai között, elengedte az Úrfi kezeit és nyakára kulcsolta végtagjait. Szorosan magához ölelte, orrát belefúrta Úrfijának nyakszirtjébe és nagyot szippantott fűszeres illatából. KiBum elmosolyodott.

Egyszerre simított végig tenyereivel EunSeo hátán, lentről felfelé haladva, majd visszafele is lekövette a lány alakját, végül fenekére simította a kezeit. Határozottan, de mégis gyengéden szorított rá a félgömbjeire, majd emelte is fel kicsit a földről. EunSeo ösztönösen kapaszkodott meg KiBum nyakában, ahogy lábai alatt már nem érezte a szilárd talajt, végül egészen az ágyig araszoltak így.

KiBum fordult egyet, majd leült az ágyneműre és ölébe húzta a szobalányt. Mosolyogva nézte EunSeo pirosló vonásait, jobb kezét a lány arcára tette, bal karjával derekánál tartotta őt. Kicsit feljebb húzta a lábain, hogy még közelebb érezze magához a szobalányt, végül egy hosszú és édes csókkal illette ajkait.

Gyengéden ízlelgette EunSeo puha párnáit, jobb kezét végigvezette a lány arcélén, hevesen lüktető nyakát is megcirógatta ujjbegyeivel, míg végül mellkasán húzta végig őket. EunSeo teste összerezzent KiBum érintéseitől, egy pillanatra felnyögött. A következő másodpercben lehullott a lányról a zakó és hófehér inge is lassanként foszlott ketté a gomboknál KiBum fürge ujjainak köszönhetően. Végül a világos anyag is a szőnyegen végezte.

A cselédlány újfent remegéssel válaszolt KiBumnak, ahogy az Úrfi elszakította ajkait a lányétól és kissé fedetlenné vált bársonyos bőrén kezdett további garázdálkodásba. Érzékien megharapdálta a lány kulcscsontjait, vállait és felkarjainak egy részét, majd visszatért szájához. Egy mindent elsöprő és felhevült csókba hívta kedvesét, miközben egyetlen határozott mozdulattal fordított pozíciójukon és magasodott a lány fölé.

EunSeoból ismét egy halk nyöszörgés szakadt fel, ahogy háta a szaténágyneműhöz ért, hirtelen kapaszkodott meg Úrfija nyakában és vonta még közelebb magához. Lábai egyre határozottabban ölelték körbe KiBum keskeny derekát, mellkasát a fiúéhoz préselte, bordái között érezte a szapora szívverését. Szapora volt, ám mégis összehangoltan lüktetett a lány szívével. Néhány pillanatig még ellen szeretett volna állni KiBum vágyainak, de az Úrfija iránt érzett szerelme és KiBum odaadó csókjainak valamint érintéseinek köszönhetően végül engedett a saját vágyainak.

Jobb kezével KiBum tincsei közé túrt, másik kezével lágyan végigkarmolta a fiú hátát, majd mellkasán is ekképpen cselekedett, míg végül ő is száműzte a zakót a testéről és egy sóhaj múltán az ingtől szabadította meg. Abban a pillanatban esett KiBum nyakának, ahogy porcelános bőre teljes pompájában tündökölt a lány előtt, és ízlelgette végig az Úrfi minden porcikáját.

KiBum sem volt rest viszonozni a lány kényeztető játékait, gyengéden harapdált és csókolt, miközben testén egyetlen négyzetmillimétert sem hagyott érintetlenül ujjaival sem. Halk sóhajok és nyöszörgések verődtek vissza a falakról, ahogy teret engedtek őszinte érzéseiknek.

- Szeretlek, Seo-yah – súgta ajkaik közé, majd szüntette is meg a távolságot.

- Én is téged, Bummie – sóhajtotta a csókba.

- Légy a feleségem, Seo-yah. Kérlek – nyögte szájába, bal karját a lány derekára vezette és még inkább magára húzta, hogy egy bizonyos ponton is tökéletesen érezhesse végre szerelmét.

- Nem – nyüszített fel KiBum vágyát megérezve lábai között, amitől hirtelen kapaszkodott meg a testében. – Nem kell, hogy az legyek.

- Kellesz nekem, Seo-yah. Örökké – lihegte immáron nyakára hajolva és ott csókolva tovább a lányt, újabb visszafogott nyögést préselt ki belőle.

* * *

SooRa magabiztosan, ám tele gyengédséggel ölelte magához Úrfiját, homloka JongHyun vállgödrébe simult, cédrusos illata körüllengte mindkettejüket. SooRa térdei finom remegésbe kezdtek, ahogy egyre többször szívta magába Úrfijának mámorító illatát, míg végül ujjai görcsösen markolták a fekete anyagot. JongHyun bal kezét óvatosan a lány fejbúbjára tette, jobb karjával pedig hátán simított végig folytonosan.

- Mi a baj? – suttogta halkan.

- Úrfi? – kibújt JongHyun nyakából, de kezeit képtelen volt ellazítani. – Mit kérdezett az Úrfi? – nézett fel JongHyunra.

- Baj van, Rara? – tette fel másként a kérdését, napszemüvege lencséjén keresztül fúrta tekintetét a lány pillantásába.

- Kérem, Úrfi, ne aggódjon, nincs semmi bajom. Viszont remélem, hogy az Úrfit sikerült már egy kicsit megnyugtatnom.

- Nyugodt vagyok, Rara – elvette a kezét SooRa tincseiről és a lány arcára csúsztatta melegséget árasztó tenyerét. – Biztos jól vagy? – suttogta.

- Biztos, Úrfi – halvány mosoly jelent meg SooRa ajkain, ahogy belemerült a fekete lencsék különleges fényébe. – Készíthetek valamit az Úrfinak? Szeretne enni esetleg valamit?

- Eszel velem, Rara? – féloldalas görbületre váltott JongHyun szája a közös evésre invitálástól.

- Amennyiben az Úrfi ragaszkodik a jelenlétemhez, úgy készséggel állok az Úrfi rendelkezésére.

SooRának sikerült végre ellazítani az ujjait és elengedte JongHyun pulóverét. Levette a karjait a fiú derekáról és hátrált két lépést tőle. Lehajtotta a fejét, miközben megfogta egyenruhájának szélét. Még el sem lépett Úrfijától, amikor két tenyér simult a lány vállaira, és húzták is vissza őt tulajdonosához.

- Te szeretnéd, Rara?

- Ismét az Úrfi társaságában étkezni? – motyogta alig hallhatóan. – Megint egy ilyen kegyben részesülni, Úrfi? Igazán nem szeretném zavarni közben, és talán az Úrfi is vágyik némi nyugalomra.

- Egyáltalán nem zavarsz.

- Úrfi, én tényleg nem szeretném, ha.

- Szeretem a közelséged.

- JongHyun Úrfi? – kapta fel a fejét a hallottakra, kis híján sikerült állon találnia a fiút.

- Mindig felmelegítesz, Rara – szélesedett kicsit a mosolya a lány értetlen és egyben csodálkozó tekintetét látva.

- Ennek nagyon örülök, Úrfi. Bármikor szívesen teljesítem ezt a kérését is az Úrfinak.

- Akkor? Eszel velem? – szorított gyengéden a lány vállaira, mire SooRa ajkai boldog mosolyra húzódtak, viszonozva ezzel Úrfijának görbületét is.

- Máris készítek valamit az Úrfinak! – dőlt meg kissé a puha és védelmező kezek alatt. – Itt szeretné majd elfogyasztani az Úrfi, vagy inkább az étkezőben? Esetleg máshol kíván enni ma?

- Csak légy velem.

- Hogyan? – halványpírt öltött SooRa arca a választól.

- Mindegy, hol eszünk – mosolyogta szavait.

- Akkor ide hozom vissza az Úrfi vacsoráját! – hajolt meg ismét.

JongHyun elvette a kezeit SooRáról, a lány pedig távozott a szobából, hogy az Úrfi kérésének eleget tegyen. Amint az ajtó becsukódott SooRa mögött, JongHyun ugyanakkor sétált el a napokkal korábban letakart fali tükréhez. Sóhajtott egyet, majd levette a fekete matériát a tükörről és az egyik puffra dobta azt. Két tenyerével megtámaszkodott a pulton, meredten bámulta az üveget tovább. Hosszú percekig.

Közel háromnegyed órás bambulás után felemelte jobb kezét és levette arcáról a napszemüvegét, majd tincseit takaró sapkájától is megszabadította a testét. Ugyan a szoba továbbra is némi sötétségben úszott, de halványan ki tudta venni arcának körvonalait és mélybarna szemeit, melyeket ezidáig a lencsék mögé rejtett. Az ajtó halk súrlódása zökkentette ki mélázásából, mire sietve kapta fel a szemüveget és a sapkát, majd bújt újfent az álcái mögé. SooRa reszketve markolta a tálcát, lábai remegtek, ahogy Úrfiját tettén érte. Szólni szeretett volna, de minduntalan csak egyetlen név jutott eszébe, bárhogyan is küszködött a szavakkal.