18. fejezet

KiBum magabiztosan tartotta EunSeo derekát, ahogy lépdeltek az Úrfi irodájához. EunSeo még kissé reszketett az Úrfi szorítása alatt, majd miután becsukódott a háta mögött az ajtó, a legközelebbi székhez sietett és a bútorra rogyott. KiBum abban a pillanatban rohant kedveséhez, ahogy a lány teste finoman landolt a széken.

- Jól érzed magad, Seo-yah? – fogott a vállaira, macskás szempárjában rémület tükröződött.

- Jól – sóhajtotta erőtlenül.

- Nem úgy nézel ki. Mi baj? Fáj valamid? Rosszat ettél? Egyáltalán ettél bármit is ma már? Mi történt veled, Édesem? – záporoztak KiBum kérdései, EunSeo szája lassanként mosolyra húzódott.

- Bummie – motyogta. – Egyszerre csak egy kérdést. Fel sem bírom dolgozni őket.

- Ne haragudj – elengedte EunSeo vállait, és helyette a lány derekára kulcsolta oltalmazó karjait, aztán kijjebb húzta a széken, hogy szorosan magához ölelhesse. – Biztos, hogy jól érzed magad?

- Most már igen.

EunSeo kissé még reszketve emelte fel végtagjait, és fonta át gyengéden KiBum nyakát, fejét az Úrfi vállgödrébe hajtotta, és mélyet lélegzett annak édes-fűszeres illatából, mely fekete ingének anyagából áradt. KiBum hosszan végigvezette tenyereit EunSeo hátán, ezáltal még közelebb préselte magához a vékony testet, a szobalány megkapaszkodott az Úrfi nyakában, combjait széjjelebb nyitotta, hogy még jobban a testéhez húzhassa a menedéket nyújtó fiút.

- Mitől ijedtél meg, Édesem? – suttogta fülébe lágy hangon, majd apró csókkal illette arcbőrét.

- Nem tudom. Nem ijedtem meg, csak olyan furcsa ez az egész most.

- Furcsa? – lazított az ölelésén, és kicsit eltolta magától a lányt. – Mit értesz furcsa alatt?

- Azt, hogy furcsa. Olyan könnyedén fogadták a szüleid a dolgot, és.

- A dolgot? – szakította félbe mondandóját. – A kapcsolatunkra célzol? – döntötte oldalra a fejét, ajkaira lágy mosoly ült ki.

- Igen – mormolta KiBum mellkasát bámulva, képtelen volt az Úrfi szemébe nézni zavarában. – Szóval én azt hittem, hogy ha megtudja az Elnök, akkor szedhetem a sátorfámat, és mehetek világgá.

- Seo-yah – nevetős sóhaj szakadt fel KiBumból, majd újra magához ölelte a szobalányt. – Maximum úgy mehetsz világgá, ha elkísérhetlek. Bár bevallom, hogy amikor az Elnök előállt ezzel a házassággal, amit JinAh-val kellett volna kötnöm, egy kicsit én is megijedtem – egy pillanatra félrenézett, majd ismét megkereste EunSeo tekintetét. – Megijedtem, hogy akkor örökre elveszítelek, és tudom, hogy nélküled már képtelen lennék tovább élni.

- Bummie – motyogta könnyeivel küszködve.

KiBum jobb kezét EunSeo arcára simította, lágyan megcirógatta a puha bőrt, homlokával megtámasztotta a lány homlokát, mindkettejükből parányi sóhaj szakadt fel. Az Úrfi bal kezét is szobalányának arcára csúsztatta, szemhéjai elnehezültek, végül ajkaik közötti távolságot egyetlen őszinte csókkal szüntette meg. Gyengéden és szerelmesen érintette össze bársonyos párnáját EunSeo ajkaival, aki rögvest viszonozta Úrfija kérését, és hűségesen simult bele az érintésbe és a csókba.

Önfeledten merültek el a másik ajkának kényeztetésében, miközben kezeik finoman felfedező útra indultak a testeiken. Szerelmesen és reszketve simították a másikat, és húzták egyre közelebb magukhoz egymást. A hosszú percek óta tartó mámoros érzésnek azonban egy figyelmes ajtókopogtatás vetett véget. KiBum az elváláskor még egyszer lágyan összeérintette ajkaikat, ujjbegyeit végigvezette EunSeo arcélén, majd felegyenesedett, és az íróasztalához lépdelt. EunSeo is felkelt a székből, majd az ajtóhoz sétált, hogy beengedje a kint várakozót.

Lee titkár kért bebocsátást a helyiségbe és sétált is egészen KiBum asztaláig.

- Miben lehetek az Igazgató Úr segítségére? – dőlt meg kissé.

- Mivel mára minden tárgyalásomat átvette az Elnök, így azt hiszem, hogy te is kimenőt kaphatsz a mai napra, Hyung.

- Amennyiben az Igazgató Úrnak nincs szüksége rám a nap további részében, akkor megköszönöm a figyelmességét a kimenőmet illetően!

- Nem, Hyung. A mai napra ennyi lett volna. Azt hiszem, hogy én is hazafuvaroztatom magam a csodaszép sofőrömmel – EunSeora nézett, ajkain huncut mosoly villant meg, amibe a cselédlány azonnal belepirult.

JinKi udvariasan meghajolt és elsőként távozott az irodából, majd nem sokkal később Kibum és EunSeo is követte a titkárt. A szobalány idegesen és még mindig pirosló arccal, míg az Úrfi teljes elégedettségben haladt a főbejárat felé EunSeo mögött.

Három perc múltán már az autóban ültek, és útban voltak a Kim Rezidencia felé. Gondtalanul mosolyogva, egymástól egy-egy kósza pillantást lopva.

* * *

HyeMi kezdeti idegessége lassanként hagyott alább, bár igyekezte leplezni minden érzését valahányszor Han asszony megjelent a konyhában. A mosogatás a megszokottnál tovább tartott, mert HyeMi folyton azon aggódott, hogy ne törjön el újabb porcelánt; majd a felmosás is nehézkesen ment, kétszer is elgondolkozott, hogy megfelelően csavarta-e ki a rongyot vagy elegendő mennyiségű vegyszert öntött-e a forró vízbe.

A konyha után a társalgóba iparkodott a takarító eszközökkel, hogy azt is rendbe tegye. Felrázta a kanapén heverő párnákat, a dohányzóasztalon félrecsúsztatott csecsebecséket is helyre igazította, a kandalló feletti fényképeket is megszabadította az esetlegesen felszálló pernyétől. Miután mindezzel megvolt, felporszívózott, kiürítette a tartályt, majd ismét felrázta a párnákat. Másodszor is megigazította a porfogókat, ahogyan a fényképeket is áttörölte újból, végezetül ismét a szőnyegről takarította fel a már nem létező koszt.

Mielőtt még harmadszorra is nekiesett volna a pamlagnak, Han asszony jelent meg a szobalány háta mögött és markolt a vállaira. HyeMi a váratlan érzés pillanatában összerezzent, magában még hangosan fel is sikított. Rémülten fordult Han asszonyhoz, egy kérdő szempárba botlott tekintetével.

- Han asszony? – dünnyögte.

- Nae HyeMi – elvette a kezeit a lány válláról, és saját csípőjére tette. – Mi van veled? Már kétszer takarítottál ki, de te még mindig úgy véled, hogy kosz van. Miért?

- Nem. Én. Igazán. Han asszony – hebegte, ahogy körbeforgatta a fejét a nappaliban.

- Nem vagy te beteg? – jobb kezét HyeMi homlokára nyomta, aggódva próbálta kitapogatni HyeMi testhőmérsékletét.

- Nem, Han asszony, minden rendben. Jól vagyok. Kérem, Han asszony, ne aggódjon miattam! – meghajolt.

- Valami biztos van veled, de nem kérdezősködöm. Egyébként is elő kell készülnöm a vacsorához, te pedig menj, nézd meg, hogy ki csengetett. Lehet, hogy valamelyik Úrfinak érkezett látogatója.

- Igen, Han asszony, máris! – bólintott, majd a porszívóért nyúlt.

- Ezt hagyd, majd én visszaviszem. Igyekezz ajtót nyitni!

- Igen, Han asszony!

- SooRa merre van? – szólt még a cselédlány után, mire HyeMi sietve perdült meg a tengelye körül.

- Úgy tudom, hogy az Úrfija szobájában van. JongHyun Úrfival láttam utoljára felmenni az emeletre.

- Történt valami közöttük?

- SooRa csak szeretett volna elnézést kérni az Úrfitól, mert azt hitte, hogy megbántotta az Úrfit.

- Értem. Jól teszi – bólintott. – Na, eredj, mert nagyon türelmetlen már a vendégünk.

- Igen!

HyeMi a bejárati ajtóhoz robogott, mielőtt a kilincsre fogott volna, elsöpörte fekete tincseit az arcából, egyenruhájának ráncait is megigazította, és csak aztán nyitott ajtót a nyugtalan látogatónak, aki már harmadszorra nyomta meg a csengőt.

A szobalány abban a momentumban kapaszkodott meg a vaspántban, ahogy a térelválasztó szélesebbre nyílt, és tekintete összefonódott a kint ácsorgó fiatal fiúéval. Döbbenetében csupán egy nagyot volt képes nyelni, de úgy érezte, hogy az egyre növekvő gombóc hirtelen megakad a torkán, és azon nyomban megfullad. Mellkasa szűkössé vált, mélybarna szemébe könnyek szöktek.

- Rosszkor jöttem? – törte meg a feszült csendet a vendég.

- ... – HyeMi továbbra sem tudott emberi hangot kipréselni magából, de még testével sem tudott reagálni az előtte állónak.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy már meg sem ismersz, Nae HyeMi? – kérdezte mosolyogva.

- N-nem – dadogta egyszavas válaszát. – Mármint, de. Meg. Megismerlek.

- Érted jöttem, Nae HyeMi – nyújtotta jobb kezét a lánynak, mire HyeMi pupillája összeszűkült, a nyitott tenyérre kapta tekintetét. – Hazaviszlek.

- M-mi? Miért? Nem értem.

- Elmúltál huszonkét éves, és a szüleim várják a szüleidtől a nekik tett ígéretüket.

- Hah? – dülledt ki HyeMi szeme. – Milyen ígéret? Miről beszélsz?

- A születésünkkor kötött egyezségről. A házasságunkról.

- ... – HyeMi térde megcsuklott, majd hirtelen sötétült el előtte a külvilág, az utolsó másodpercben kapott a lány után a váratlan vendég.

* * *

SooRa résnyire tárt szájjal fogadta JongHyun ajkait, amiket az Úrfi féltőn érintett a lányéhoz. Kissé telt párnái közé fogta a lány alsó ajkát, forró lehelet cikázott végig JongHyun száján. Az Úrfi is halkan felsóhajtott, de nem szakadt el SooRától. Bal keze SooRa arcáról a lány tarkójára siklott át, majd egy szívdobbanással később barna tincsei közé fúrta óvatosan az ujjait. A cselédlány Úrfijának pólójára fogott, amikor megérezte a melegséget árasztó ujjbegyeket bőrére simulni, teste összerezzent a pillanatnyi gyengédségtől.

Szemhéjai elnehezültek, ahogy a félszeg csók lassan váltott bátrabbá, ugyan még mindig volt benne némi aggodalom. JongHyun közelebb vonta magához a didergő testet, bal kezét ismét SooRa tarkójára csúsztatta, majd nyakán állt meg az édes cirógatással. SooRa jobb keze továbbra is JongHyun arccsontján pihent, ujjbegyei remegve simultak a selymes bőrre, végül a szobalány engedett Úrfija könyörgésének. Viszonozta a lágy érintést.

Térde megrogyott, szívverése felgyorsult, futótűzként rémlett fel benne ismét egy elfojtott emlékkép az egyre erősödő melegséget érezve, ahogyan a bátorodó csók is feltépett egy mély heget a lányban. Elkapta a fejét, majd jobb kezét szájára tapasztotta, hogy leplezze az engedély nélküli és egyben fájdalmasnak látszó csókot. Két lépést hátrált az ágytól.

- Mi a baj? – suttogta értetlenül az Úrfi.

- Úrfi. Én ezt. Ezt nem lett volna. Úrfi nekem nem szabadott volna - hebegte.

- Miért nem szabad? – emelkedett fel, és SooRa elé lépett. – Mi történt, Rara? – kérdezte, ahogy karjait újfent a lány vékony dereka köré fonta.

- Nem lehet, JongHyun Úrfi. A szabályok. Nekem be kell tartanom őket, Úrfi. Még csak alig egy napja vagyok itt, de máris megszegtem a legelsőt.

- Ha én akarom? – határozottabban szorított SooRa csípőjére, a lány megkapaszkodott JongHyun alkarjaiban, a fekete lencsékre meredt.

- Mit akar az Úrfi? – tette fel zavarodott kérdését.

- Hogy megszegd őket.

- Úrfi, kérem. Ne tegye ezt velem.

- Hazudtál nekem, Rara.

- Úrfi? – pislogott nagyokat. – Én nem. Nem tudnék hazudni az Úrfinak.

- Akkor maradj velem – mellkasa SooRa mellkasához feszült, karjai magabiztosan tartották SooRa remegő alakját.

- ... – a szobalány egyetlen hangot sem tudott átpréselni ajkai között, csupán egy határozatlan biccentéssel felelt az Úrfi kérésére.

- Nem hagysz el?

- Nem, Úrfi. Itt maradok az Úrfival.

- Megígéred nekem Rara? – jobb kezét elvette a lány derekáról és arcára csúsztatta meleg tenyerét.

- Amit csak az Úrfi kíván, megteszem.

- Önszántadból tedd, Rara.

- Engedelmeskedem az Úrfinak, azt teszem, amit az Úrfi kér tőlem. Önszántamból.

- Egész biztos? – arcával lejjebb hajolt SooRa arcához, orruk finoman összeért.

- Igen, JongHyun Úrfi. Készséggel állok az Úrfi rendelkezésére, és nem azért teszem, mert az Úrfi kényszerít rá. A kedvében szeretnék járni az Úrfinak.

- Járj a kedvemben – sóhajtotta még közelebb hajolva, SooRa nagyot nyelt JongHyun ajkainak közelségétől.

- Mit tehetek az Úrfiért? - mormolta immáron félájultan.

- Ne húzódj el – zárta be kettejük között a minimálisnál is kevesebb távolságot.

Bátrabban csókolta meg a szobalányt, bár még mindig tartott a visszautasítástól. SooRa az ujjait JongHyun alkarjaiba nyomta, majd egy pillanattal később lazított a szorításán, és az Úrfi nyakára kulcsolta őket. JongHyun ugyanekkor a lány derekára szorított, jobb kezét megint a hosszú tincsek közé bújtatta. SooRa emléke végképp utat tört, de a lány eleget tett a kérésnek. Könnyeivel küszködve csókolt vissza, és feledkezett bele a mámoros érzésbe, míg végül egy kövér könnycsepp végig nem gördült az arcán.