17. fejezet

Kim Elnök türelmesen nézte KiBum döbbent arcvonásait, ahogyan EunSeo meglepett tekintetére is rálelt alkalomadtán. IlHwa asszony halkan felsóhajtott, majd lassan végigsimított a szobalány karján és derekát is megcirógatta, aztán visszasétált a székéhez. Az Elnökre nézett, finoman megköszörülte a torkát.

- Ha lehet egy javaslatom, Kim Elnök – szólalt meg IlHwa asszony.

- Parancsolj, Kedvesem, milyen ötleted támadt? – teljes figyelmet szentelt a feleségének.

- EunSeo mindig is odaadóan szolgálta KiBumot és az egész Kim Családot, ezért úgy gondolom, hogy nála alkalmasabb szobalányt egyelőre nem találhatunk a fiúnk mellé.

- Úgy érted, hogy EunSeo továbbra is maradjon KiBum szobalánya? A kapcsolatuk ellenére?

- Kim Elnök. Bizonyára sejti az Elnök, hogy ez a viszony nem tegnap kezdődött a gyerekek között, így nem gondolnám, hogy EunSeonak a továbbiakban is nehezére esne teljesíteni a feladatait.

- De azt mégsem várhatom el a fiam jövendőbelijétől, hogy kiszolgálja őt.

- Nekem nem okoz gondot – motyogta halkan EunSeo, és igyekezett nem elájulni az Elnök apró megjegyzését hallva. – Én csak szeretnék az Úrfi mellett lenni a lehető legtöbbet.

- Hát – Kim Elnök aprót sóhajtott –, amennyiben nektek ez így a továbbiakban is megfelel, akkor nekem nincs semmilyen ellenvetésem. KiBum?

- Igen, Kim Elnök? – pillantott rá.

- Neked megfelel, hogy EunSeo továbbra is a szobalányod legyen?

- Nekem bármi megfelel, Kim Elnök, ami EunSeonak jó – kicsit belepirult a szavaiba, amitől az Elnök arcán halvány mosoly jelent meg.

- Értem. EunSeo? Neked ez így jó?

- Tökéletes, Kim Elnök – mélyen meghajolt. – Amíg KiBum Úrfi mellett maradhatok, számomra minden tökéletesen megfelel. Csak a közelében lehessek.

- Jól van. Legyen. Engedélyezem a kapcsolatot, és a kérésetekre minden marad a régiben. De ha egy mód van rá, akkor a magányos perceiteket hagyjátok meg a fiam szobájának falain belül.

- Ezt kérnie sem kell, Kim Elnök, és ugyanúgy a cselédszobában fogom tölteni az éjszakáimat! - mélyen meghajolt közlendője végén.

- Arra nincs semmi szükség, EunSeo-yah! – emelkedett fel ismét IlHwa asszony. – Szerelmesek vagytok, és mi is voltunk fiatalok Kim Elnökkel – elmosolyodott, a tekintete összeakadt Kim Elnök rajongó pillantásával.

- Így van. Fiatalság, bolondság, ami a legszebb időszak egy szerelmespár életében.

- Köszönjük, Kim Elnök! – KiBum illedelmesen megdőlt, majd közelebb húzta magához a szobalányát.

- Ha pedig úgy döntötök, hogy mégis előrébb léptek a kapcsolatotokban, arról szeretnénk mielőbb tudomást szerezni mindketten.

- Így lesz, Kim Elnök, és nagyon remélem, hogy EunSeot sikerül jobb belátásra bírnom idővel, és egy szép napon elnyerem majd a kezét.

EunSeo a füle tövéig vörösödött KiBum szavaitól, zavarában csak a torkát tudta köszörülgetni, Úrfija pedig elégedetten mosolygott a saját boldogságától. Kim Elnök két lépést tett feleségéhez, majd egy törődő csókot adott a homlokára, és KiBumhoz sétált.

Mosolyogva nézte fia csillogó lélektükreit, és kissé pirosló arcát, majd EunSeon is végigvezette tekintetét. Szusszantott egy parányit, miközben vállon veregette KiBumot és EunSeo felkarján is óvatosan végigvezette markos tenyerét, majd a sarokban csendesen álldogáló titkárra fordította figyelmét.

- Lee Titkár?!

- Parancsoljon, Kim Elnök! – Mélyen meghajolt.

- Kim Igazgatónak a mai napra mennyi tárgyalás lett beiktatva?

- Öhm. Fél óra múlva lenne az első; a Choi Mérnökvállalattól jönnek az Igazgatóhoz ajánlatkérésre, azt követően egy van Kang Igazgatóval, a Yoo Galéria tervezésével kapcsolatban, illetve délutánra még egy nagyobb lélegzetvételű megbeszélés lesz soron Wang Elnökkel a HugWang vállalattól.

- Értem. Kérlek, Lee Titkár, értesítsd a vendégeinket, hogy ma az igazgató helyett az elnökkel lesz tárgyalásuk! – JinKi bólintott az utasításra, az Elnök KiBumra pillantott. – A fiamnak fontosabb dolga van, és ezt tiszteletben kívánom tartani.

Mielőtt még bárhogyan is reagálhattak volna az Elnök szavaira, az távozásra intette az Úrfit és szobalányát, majd feleségéhez fordult, hogy meghívja ebédre. KiBum és EunSeo döbbenten sétált ki az Elnök irodájából, aztán vonultak KiBum irodájába.

* * *

Miután SooRa idegesen távozott a konyhából, hogy megbeszélje az Úrfijával történt dolgokat, a legfiatalabb Úrfi bukkant fel a helyiségben, és sietett is titkolt menyasszonyához. Sietve a karjaiba kapta, és magához szorította. Néhány pillanatra belebújt a nyakába, HyeMi alig tudta felfogni a pergő eseményeket, amikor TaeMin már el is engedte a derekát, hogy két keze közé foghassa az arcát és mélyen a szemébe nézhessen a lánynak.

- TaeMin-ah? – motyogta elcsukló hangon.

- Szeretlek, ugye tudod? – suttogta.

- Igen, persze. Mondtad már, de most miért~

A szobalány azonban nem tudta befejezni a mondatát, TaeMin egyetlen forró csókkal fojtotta a lányba a szavakat. Gyengéden és egyben követelőzően simította össze ajkaikat, majd feledkeztek is bele az édes érintésbe. HyeMi az Úrfi pólójának derékrészébe markolt, aprót sóhajtott a csókba és adta is át magát az érzelmeinek.

- Minél előbb szeretnék beszélni az Elnökkel, Mimi – lihegte ajkaik közé elválásukkor.

- Öhm. Tae-TaeMin-ah? Miért ilyen sürgős? Mármint nem azért kérdezem, csak... Nem értelek. Nem tudom, hogy miért szeretnéd ilyen hamar megmondani az Elnöknek. Mi van, ha nem egyezik bele? Mi van, ha el akar majd mellőled távolítani, és nekem el kell hagynom a Kim házat? Akkor mi lesz velünk?

HyeMi szemében összegyűltek fájdalmas gondolataitól a könnyei. Rémülten nézett fel az Úrfijára, tekintetét folytonosan járatta az étcsokoládé színű örvényben, és kereste a ki sem mondott kérdéseire a válaszokat. Ijedten. TaeMin ajkai finom mosolyra húzódtak a lány arcvonásait látva, majd egy édes csókkal illette puha párnáit és homlokát. A szobalány mindkét érintéskor felsóhajtott.

- Először is szeretném, ha megnyugodnál, Mimi – suttogta, lágyan megcirógatta a lány arcát.

- ... – HyeMi csak nyelt egyet, képtelen volt teljesíteni az Úrfi kérését.

- Tehát. Megnyugszol szépen, és addig én elmagyarázok neked mindent. – HyeMi biccentett. – Szeretlek téged, Mimi, és feleségül akarlak venni. Minél előbb, nehogy más vessen rád szemet, és vegyen el tőlem. Amiért pedig ennyire sürgős. Nem akarom, hogy az Elnökben egy pillanatra is felmerüljön a házasság gondolata, és kiszemeljen nekem egy általa választott feleséget. Ha már nősülök, akkor azt akarom elvenni, akit szívből szeretek.  – Vett egy nagy levegőt, majd folytatta. – Téged, Mimi.

TaeMin mélyen a szobalány szemébe nézett. Áthatóan, őszinteségtől duzzadtak magabiztos szavai, amiket HyeMi alig tudott felfogni. Teste finoman remegett a hallottaktól. Az Úrfi elvette a kezeit HyeMi arcáról, és magához ölelte a reszkető testet.

- Szeretlek – pityeregte HyeMi. – Hallod?! Nagyon szeretlek! Szeretlek, TaeMin-ah. Mindennél jobban szeretlek. Csak téged, senki mást, és ha nem én lennék a választottad, akkor is ugyanígy éreznék irántad, és soha másra nem néznék, csak neked lennék. Örökre.

HyeMi belebújt TaeMin puha vállgödrébe, és a fiú nyakszirtjébe fojtotta kibuggyanó könnyeit. Az összeset, ami útnak indult vallomásától. TaeMin erősebben vonta magához a vékony testet, fejét lehajtotta, és aprót szippantott HyeMi kellemesen édeskés és gyümölcsös illatából. Mosolya szélesedett kissé az aromától, orrát a lány nyakába fúrta.

Egymás testébe kapaszkodtak mintegy utolsó menedékként. Hosszú és boldog percek teltek el, míg a másikat ölelték, végül TaeMin volt az, aki elsőként lazított szorításán, és tolta el magától egy picit HyeMit. Homlokával megtámasztotta a lány homlokát, továbbra is mosolyogva nézte az arcát, majd végre a szobalány arcára is lágy mosoly költözött.

- A legszívesebben minden pillanatot így töltenék, de sajnos mennem kell. – HyeMi parányikat bólintott válaszul. – De este sietek hozzád, és vacsoránál is itt leszek. Együtt pedig megbeszélünk mindent, hogyan közöljük az Elnökkel a terveinket.

Az Úrfi még egyszer magához szorította HyeMit, búcsúzóul megcsókolta kívánatos ajkait, végigsimított arcélén, aztán távozott a konyhából, hogy HyeMi visszatérhessen a munkájához. Akinek többé-kevésbé sikerült is figyelnie a munkájára.

* * *

SooRa akaratlanul emelte fel bal kezét és simította azt Úrfija arcára. Kissé kábultan nézte a fekete lencséket, és próbálta kifürkészni JongHyun lélektükreit. Hasztalanul. Azonban SooRát egyre kevésbé kezdte zavarni a napszemüveg, ami folytonosan takarta Úrfija szempárját. Elfogadta, bár szíve mélyén örült volna neki, ha legalább egyszer egyetlen pillanatra megszabadul ettől az álcától.

SooRa ajkai között parányi sóhaj szökött át, ahogy tekintete lejjebb csúszott Úrfija arcán, és megállt ajkaihoz érve. Ösztönösen nedvesítette meg száját, és szorította is egyetlen szusszanásnyi időre fogai közé alsó párnáját. Hüvelykujjaival lágyan megcirógatta a puha bőrfelületet, aminek köszönhetően egy újabb halk sóhaj távozott a lányból, valamint térdei is megcsuklottak kissé az érzéstől.

JongHyun mozdulatlanul nézett fel a szobalányra, tenyerei lassan elindultak a lány derekán, míg végül össze nem kulcsolta ujjait, és közelebb vonta magához a kissé reszkető testet. Szája sarkában apró mosoly jelent meg, SooRa is automatikusan elmosolyodott a halvány görbületet látva.

- Köszönöm, Rara – suttogta.

- Hogyan? – JongHyun hangja zökkentette ki a szobalányt a mámorító pillanatból. – Mit köszön az Úrfi? – feleszmélvén, hogy tenyerei még mindig Úrfijának arcán pihennek, reszketve kezdte lehúzni őket a bőréről és pillantott JongHyun karjaira, amik még mindig a lány derekát fonták át gyengéden.

- Kérlek, ne – szorított erősebben a lány testére, SooRa megállt. – Hagyd ott.

- Úrfi? – pislogott hitetlenkedve. – Mire gondol az Úrfi? Mit hagyjak és hol? – megremegett SooRa hangja, de mielőtt még elvehette volna a kezeit JongHyun arcáról, az Úrfi fogott kézfejeire.

- A kezedet.

- ... – SooRa nagyot nyelt, füle tövéig vörösödött zavarában.

Vett még egy nagy levegőt, néhány pillanatra lehunyta a szemét, szívverése még szaporábbá vált, majd lassan felemelte szemhéjait, és újra a fekete lencsékre pillantott. Úrfijának tenyerei továbbra is SooRa kézfejeit szorították gyengéden, a lány biccentett egy alig észrevehetőt, majd ujjbegyeivel feljebb kúszott JongHyun arcélétől, ahol idáig pihentek a kezei, majd teljes tenyerét az Úrfi arcára simította.

- Felmelegítesz, Rara – apró mosoly ült ki JongHyun ajkaira, SooRa újabb gombócot próbált meg letuszkolni a torkán.

- Ne haragudjon, JongHyun Úrfi, de ezt most nem igazán értem. Mit szeretne az Úrfi, mit tegyek?

- Csak maradj.

- Itt vagyok, Úrfi – egy másodpercre sem szakította meg a lencsékkel a szemkontaktust, hiába nem látta Úrfijának szempárját, tudatni akarta vele, hogy őszintén gondolja a szavait.

- Köszönöm, Rara – a lány kezeire szorított lágyan, majd lassan végigsimított SooRa karjain, és újra derekára kulcsolta végtagjait.

A szobalányból ismét egy mély lélegzetvétel szakadt fel, ahogy Úrfija még közelebb húzta magához. Nem ellenkezett, hagyta, hogy JongHyun a maga kedve szerint cselekedjen. Ugyan SooRa bármennyire is igyekezett tartani a látszólagos szemkontaktust, alkalomadtán mégis megszakította, és Úrfijának fedetlen ajkaira pillantott. Csupán egyetlen apró szusszanással és félszeg mosollyal jelezte az Úrfijának, hogy örül a már részlegessé vált álcának.

- Megtennél valamit? – szólalt meg alig hallhatóan.

- Amit csak az Úrfi kíván tőlem – finoman bólintott egyet. – Mit tehetek az Úrfiért? Mit kíván?

- Hajolj közelebb – kérte kissé aggódó hanglejtéssel.

SooRa egy szívdobbanásnyi időre megilletődött Úrfijának kérésétől, nem tudta mire vélni azt. Hosszan és lassan szívta magába az oxigént, majd fújta is ki azt, miközben közelebb hajolt JongHyun füléhez, hátha az Úrfija a szokottnál is halkabban szeretne mondani neki valamit. Azonban a szobalány nem számított arra, hogy JongHyun is hátrébb húzódik, és oldalra fordítja a fejét. 

Bársonyos és meleg érintés vágott végig SooRa testén, hirtelen fordult az Úrfija felé. Orrhegyük összeért, tekintetük összeakadt. SooRa megdermedt a közelségtől, elvette bal kezét Úrfijának arcáról, és vállára csúsztatta a tenyerét, mialatt JongHyun bal kezét a lány arccsontjára simította. SooRa megremegett az érintésekor, és JongHyun pólójára fogott rémületében.

- Mindent köszönök, Rara – súgta ajkaira hajolva.

A szobalány sóhajtani szeretett volna, vagy legalább elhúzódni, de képtelen volt rá. Nem tudott moccanni, bármennyire azt mondatták vele a házszabályok. Rémülten járatta pillantását a napszemüvegen, amikor ugyanaz a bársonyos és puha érintés ütötte fel a fejét a lány elméjében. JongHyun ajkai landoltak SooRa párnáin, és hívta egy félénk csókba a lányt.