14. fejezet

HyeMi SooRa tanácsát megfogadva a szobájába rohant, hogy egy kis időre elrejtse a varázslatos ékszert, melyet Úrfija húzott az ujjára ígérete jeléül. A legbiztosabb helyet szerette volna megtalálni, de a kavargó gondolatoktól a fejében nem jutott egy használható sem az eszébe. Az éjjeli szekrényt sem találta megfelelőnek, a komód legalsó fiókjának leghátsó zugát még annyira sem, de még a fürdőjében lévő kis fali szekrényt sem.

Végül lehuppant az ágy végére, hogy kusza képzeteit rendbe tegye. Mélyet lélegzett, lassanként sikerült feldolgoznia a korábban történteket. A gyűrűre nézett. Ajkaira lágy mosoly ült ki, szemében összegyűltek a könnyek a boldogságtól. Hihetetlennek tartotta még mindig, de mégis valóságos volt. Hiszen nem képzelte, kézzel fogható jelek utaltak a lánykérésre. Az ujjai között szorongatta a bizonyítékot. Még egy nagy sóhaj szökött ki ajkai között, a kavargás megszűnt az elméjében, tiszta fejjel tudta kitalálni a tökéletes rejtekhelyet.

Az éjjeli szekrény mellett döntött a hosszas eszmefuttatás után. Pontosabban szólva az azon pihenő kis zenedobozra esett a választása. Úgy érezte, az lesz a legmegfelelőbb hely a gyűrű őrzésére. Édesanyja ajándékozta neki akkor, amikor eljött otthonról, és minden éjjel felhúzta az apró játékot, hogy jó éjszakát kívánjon szeretteinek.

De HyeMi nem csak ezért ragaszkodott ahhoz a zenedobozhoz. Egy újabb emlék kötötte őt össze az Úrfijával. Egy sajnálatos baleset folytán a zenedoboz leesett, és elromlott a benne lévő műszer, ami alkalmas volt a dallam lejátszására. HyeMi mérhetetlenül elkeseredett, csalódottságában Úrfijához szaladt akkor, és neki panaszolta el bánatát. TaeMin megértően végighallgatta a lányt, valamint a dobozkát is elkérte tőle. HyeMi fájó szívvel vált meg az ajándéktól, mely az egyetlen kapcsolatot jelentette közte és az édesanyja között.

Alig bírt aznap a munkájára koncentrálni, és aggódott amiatt is, hogyan fogja álomra hajtani a fejét a dallam nélkül. Életében először álmatlanul töltötte volna az éjszakát, ha akkor éjjel TaeMin Úrfi nem keresi meg őt, és titokban nem surran be hozzá. Az Úrfija mellett képes volt megnyugodni, és álomba szenderülni, majd reggel boldogan nyitotta ki a szemét, annak ellenére, hogy TaeMin már nem volt mellette. A zenedoboz is hiányzott a lánynak, aki elkeseredésében beletörődött, hogy meg kell válnia az emlékétől. Örökre.

A zenedoboz azonban a következő éjszaka már ugyanott hevert. Mire HyeMi mindennel végzett, és letusolt, a dobozka ott pihent a szekrény tetején, és a lágy dallamot játszotta. Egy rövidke levéllel alatta. A levél azóta is megvan, ahogyan a zenedoboz is hibátlanul működik.

HyeMi felkelt az ágyról, a szekrénykéhez lépdelt, a kezébe vette a játékot, majd kinyitotta a tetejét. A balerina mellett összehajtogatva feküdt a levél, és a csillogó ékszer is ott végezte. Mielőtt még azonban elrejtette volna a gyűrűt, még egyszer ujjai közé szorította azt, majd szájához emelte, és egy hosszú, szerelmes csókot nyomott rá. Felsóhajtott, behelyezte az ékszert a dobozkába, lecsukta a tetejét, és visszasietett a konyhába.

A hátsó közlekedőről kiérve azonban nem várt jelenet szemtanújává vált a másodperc tört része alatt. A cselédlány ösztönösen elmosolyodott SooRát látva. Éppen akkor, amikor a lány kézfeje belesimult JongHyun Úrfi tenyerébe. A fal mögé bújt, hogy elkerülje a lebukást, és onnan kémlelte, ahogy kézen fogva távozik a cselédlány az Úrfijával.

Boldog sóhaj távozott ajkai között, teljes elégedettséggel lépett ki a búvóhelyről, és ment egyenesen a lengőajtóhoz. Még látta SooRa eltűnő alakját a lépcső legfelső fokánál, szélesedett a mosolya, elsimította a felesleges ráncokat az egyenruháján, aztán a társalgóba sietett. Illedelmesen meghajolt Úrfijához érve.

- Minden rendben, HyeMi? – tette fel kérdését MinHo.

- Igen, MinHo Úrfi, köszönöm kérdésed. A legnagyobb rendben.

- Beszéltél vele? – suttogta a kérdést TaeMin.

- Igen. Megígérte, hogy nem fog szólni Han asszonynak~

- Pszt! Csendesen, mert itt van a szomszéd helyiségben – mutatott fejével a szemközti ajtó irányába, ami mögött a mosókonyha bújt meg.

- Elnézést, Úrfi! – biccentett.

Ebben a pillanatban nyílt a mosókonyha ajtaja, és lépett ki a társalgóba Han asszony. Meghajolt az Úrfik előtt, majd HyeMire nézett. Kérdőn és kíváncsian, végül megköszörülte a torkát, ahogy elhaladt a lány mellett. A szobalányból ismételten egy nagy lélegzetvétel szakadt fel, tekintete szeretett Úrfijára vándorolt. Pillantásuk egybeolvadt. Mélyen és áthatóan. A fiatalabb Úrfi közelebb sétált a cselédlányhoz, a kezeire fogott, és gyengéden megszorította őket.

- Ma beszélek Kim Elnökkel – jelentette ki magabiztosan.

- T-tae...min-ah? – pislogott nagyokat.

- Elmondok neki mindent.

- TaeMin Úrfi. Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.

- Miért nem? – döbbent meg HyeMi szavaitól.

- Én is azt javasolnám, hogy várj még néhány napot, TaeMin-ah – MinHo a fiú vállára fogott.

- Miért, Hyung? – fordult a barátja felé.

- Szerintem még HyeMi sem dolgozta fel teljesen a történteket. Viszont ahhoz, hogy mindketten Kim Elnök elé álljatok, a legbiztosabbnak kell lennetek. Ehhez pedig szükség van HyeMi magabiztosságára is.

- Gondolod, hogy várjunk?

- Mindenképp. Csupán néhány napot, TaeMin-ah. Aztán már minden mehet a maga módján – elmosolyodott.

- Segítesz nekem, Hyung? – viszonozta a lágy görbületet.

- Mikor és miben kellek? Mondd bátran. Bármi van, lemondom, és szabaddá teszem magam nektek – egy kacsintással toldotta meg biztató szavait.

- Köszönöm, Hyung! – elengedte HyeMi egyik kezét, és MinHo felkarjára szorított. – Mindent köszönök neked, Hyung!

- Ugyan! – halkan felnevetett. – De most már bevallom, hogy HaWoo nem volt hozzád való lány, TaeMin-ah. Te sokkal jobbat érdemelsz nála, és az a jobb most itt is áll előtted.

- Mi-Min... Ho Úrfi – motyogta vörös színben úszva.

- Ebben igazad van, Hyung! – időközben összekulcsolt ujjaikra szorított. – HyeMi a legjobb nekem. Minden szempontból.

A cselédlány képtelen volt megszólalni Úrfijának szavaitól. Arca a vörös lehető legmélyebb árnyalatát vette magára, levegő után kapkodott, még szívverése is hevesebb lett a kelleténél. Egyszer TaeMinre nézett, egyszer pedig MinHora pillantott.

- Nekem indulnom kell, TaeMin-ah – MinHo mély hangja zökkentette ki a lányt a mély ámulatból – Tehetek valamit értetek?

- Holnap délelőtt~ - kezdett bele mondandójába TaeMin, de MinHo szinte azonnal elnémította.

- Lenne egy megbeszélésem, de átteszem délutánra, és akkor a parkban találkozunk. Tízkor, mint mindig?

- Hyung, nem szeretném, ha kellemetlenséget~

- Nincs ebben semmi kellemetlen. Majd azt mondom, hogy közbe jött egy fontos és halaszthatatlan tárgyalásom, amit nem mondhatok le. A parkban. Holnap. Délelőtt tízkor.

- Nem is tudom, hogyan köszönjem meg ezt neked, Hyung!

- Csak legyetek boldogok! – veregette vállon a fiatalabbat.

- Minden erőmmel azon leszek, hogy ezt megtegyem, MinHo Úrfi! – hajolt meg tiszteletteljesen HyeMi.

- Kikísérnél, HyeMi? – a cselédlány bólintott.

TaeMin kezet rázott legfőbb bizalmasával, majd a kanapéhoz sétált, míg HyeMi eleget tett MinHo kérésének. A bejárati ajtóhoz érve MinHo megfogta a lány csuklóját, és gyengéden rászorított.

- Vigyázz nagyon rá, Mimi! – HyeMi bólintott. – Tudom, hogy te más vagy, mint a többi lány, akivel dolga volt, de azt viszont te nem tudod, hogy TaeMin mennyire szeret téged, Mimi. Jobban, mint azt gondolnád. Nekem elmondta.

- Tisztában vagyok az értékével, MinHo Úrfi, és minden nap azon fogok dolgozni, hogy megháláljam minden figyelmét, amivel engem tüntet ki.

- Csak szeresd úgy, ahogyan csak te vagy rá képes, és akkor minden rendben lesz!

Ezzel MinHo a kilincsre fogott, lenyomta azt, majd mosolyogva távozott a házból. HyeMi a nappaliba ment, ahol egy gyermekként mosolygó Úrfiba ütközött, aki a lányt figyelte odaadó szemekkel.

* * *

KiBum határozott léptekkel húzta maga után EunSeot; senki nem tudta megakadályozni tervében, de végül a felvonóhoz közeledve mégis megállították. JinKi ragadta karon, és lassította le lépteit, majd fordította is magával szembe. Aggódva fürkészte az igazgató arcát, aztán EunSeora pillantott, majd vissza KiBumra.

- Történt valami, KiBum? – tört fel belőle az első kérdés.

- Semmi.

- Valaminek történnie kellett, ha ennyire zaklatott vagy.

- Semmi nem történt, mondom!

- KiBum – szólalt meg végül EunSeo is. – Baj van? – megremegett a lány hangja.

- EunSeo? – fordult a lányhoz. – Követnél engem bárhová?

- Igen, Úrfi.

- Akkor is, ha nem lennék az, aki vagyok?

- Úrfi? – pislogott balga tekintettel.

- Felelj! Követnél akkor is, ha nincstelen lennék vagy egyszerű dolgos ember? Követnél? Szeretnél? Feladnál mindent akkor is, ha nem az lennék, aki most vagyok?

A szobalánynak fogalma sem volt róla, hogy Úrfija miért teszi fel neki ezeket a kérdéseket. Soha eddig még nem fordult meg a fejében még hasonló gondolat sem, nemhogy azokat valaha is kimondja. De most megtörtént. Olyanokat kérdezett, amikre EunSeo soha nem számított. Hiszen neki úgy volt jó az Úrfija, ahogy volt. Önmagáért szerette, nem másért.

EunSeo úgy hitte, ezzel tisztában van az Úrfija, hiszen minden nap kockára tette miatta a jövőjét, valahányszor kettesben maradtak. Félreérthetetlen helyzetek közepette. EunSeo úgy gondolta, hogy ezzel tökéletesen elmondta minden gondolatát KiBumnak, és nem volt szüksége a szóbeli megerősítésre. Vett egy nagy levegőt, elengedte KiBum kezét, majd arcára simította reszkető tenyereit.

- Kim KiBum – suttogta mélyen a macskás szempárba nézve. – Nem számít, hogy Kim Igazgató vagy-e, vagy Kim Titkár, esetleg csak KiBum a szomszédból. Nem számít, hogy mekkora a vagyonod, ahogyan az sem érdekel, hogy nincstelen vagy. Nem érdekel, honnan jöttél, vagy honnan származol, viszont az érdekel, hogy hova tartasz.

- ... – KiBum nyelt egyet.

- Mert el akarlak kísérni azon az úton, amerre mész. Melletted akarok lenni, mert nekem te vagy a kincs. A vagyon. A lét. A Minden. Pénz és név nélkül. Hatalom nélkül. Téged szeretlek, nem a nevedet vagy a gazdagságodat.

- A feleségem leszel? – kérdezte elcsukló hangon.

- Nem – elmosolyodott. – Nem akarok az lenni. Nem kell, hogy elvegyél. Csak melletted akarok lenni, és úgy szeretni téged, ahogy senki mást nem tudok a világon. Ehhez pedig nincs szükségem arra, hogy a feleséged legyek. Ezt anélkül is meg tudom tenni, hogy egy papír összekössön minket.

- Ha én akarom, hogy az legyél? Ha nekem szükségem van rá?

- Ha majd szükséged lesz rá, akkor visszatérünk erre a témára.

- Mondtam már neked, hogy mennyire szeretlek? – mosolyogta, EunSeo kézfejeire simította a tenyereit, elvette az arcáról őket, és saját derekára vezette a lány karjait.

- Mintha említettél volna valami hasonlót – kuncogta, közelebb lépett az Úrfihoz, majd belebújt a mellkasába.

- Elárulod végre, hogy mi történt az Elnöknél? – szakította félbe a boldog perceket az ideges titkár.

- Semmi. Csak azt akarják tőlem, hogy nősüljek meg – EunSeo hirtelen kibújt az ölelésből, rémülten nézett a fiúra. – De nemet mondtam. Közöltem, hogy senkit nem vagyok hajlandó elvenni, akivel nem a szerelem köt össze, illetve megmondtam a szülőanyámnak is, hogy nem fogadom őt el anyámnak, mert van egy nő, aki szeretetben nevelt fel.

EunSeo és JinKi egymásra nézett. Értetlenül álltak a hallottak előtt, végül JinKi tette meg az első lépést az igazgatóhoz, és elismeréséül kezet rázott a fiúval. A felhőtlen gratulációt azonban egy erőteljes torokköszörülés zavarta meg. Mindhárman a hang irányába néztek. Kim Elnök és Yoon asszony állt a folyosón. Míg az Elnök rezzenéstelen arccal nézte Fiát és annak szobalányát, addig Yoon asszony meglehetősen szúrós szemmel figyelte a rivális nő alakját. Újra és újra végigvezette a tekintetét a lányon. Magabiztos cipősarkak kopogása vont el minden figyelmet a szerelmesekről. IlHwa asszony jelent meg tőlük néhány lépésnyire. Bosszús pillantásokat intézett az egykori feleségre, ellenben sajátjaként imádott Fiára mosolyogva nézett, ahogyan EunSeo is ugyanebben a lágy és mosolygó tekintetben részesült.

* * *

SooRa szótlanul és engedelmesen követte JongHyunt az emeletre. Nem foglalkozott a nappaliban megbúvó legfiatalabb Úrfival és bizalmasával, a kövezetet bámulta helyette. Illetve az összefont ujjaikat néha, melyek ragaszkodóan kapaszkodtak egymásba.

JongHyun szobájához érve nagyot sóhajtott. A fiú elengedte a kezét, majd kinyitotta az ajtót, és előre engedte a cselédlányt. SooRa határozatlanul biccentett egyet, majd apró léptekkel haladt beljebb a helyiségben.

- Ülj le – suttogta kérését a félhomályban.

- Inkább állnék, Úrfi, de köszönöm!

- Szeretném, Rara – mindkét tenyerét a lány vállára simította, és finoman a testére szorított.

- Tudom, hogy nem illik kérdeznem, de miért, JongHyun Úrfi? Miért akarja az Úrfi, hogy leüljek? – motyogta maga elé bámulva.

- Mert megkértelek.

- Értem – remegős sóhaj szakadt fel a lányból.

- Megteszed? Leülsz? – fülébe súgta kérdéseit, SooRa teste összerezzent a bizsergető hangtól.

- Amit az Úrfi parancsol – biccentett egy parányit, majd egyenruhájának szélét szorítva sétált el az ágyig, aztán ült is le szürke szövettel bevont zsámolyra.

JongHyun is követte SooRát az ágyig, majd a lánnyal szemben foglalt helyet a fekhelyen. Napszemüvegén keresztül nézte a szobalány arcvonásait, amik egyszerre voltak aggodalmasak, ijedtek és kíváncsiak is egyben.

- Mesélsz nekem?

- Úrfi? – emelte fel a fejét, és a sötét lencsékre nézett. – Mit szeretne hallani az Úrfi? Mit meséljek?

- Magadról. Valamit.

- Öhm. Van. Öhm. Van egy öcsém, aki még egyetemre jár, a szüleink~

- Rara – szakította félbe az ideges magyarázkodást, miközben megfogta a lány reszkető kézfejét.

- Igen? – lesütötte a szemeit.

- Nézz rám – kérte, közelebb hajolt a lány arcához, orrukat csupán néhány milliméter választotta el egymástól, ahogy SooRa engedelmeskedett az Úrfinak.

A szobalány tekintete ismét a fedetlen ajakpárra tévedt, ösztönösen nedvesítette be a sajátjait, és sóhajtott fel még egyszer. Képtelen volt levenni a szemeit a kissé telt párnákról, melyek folytonosan gyengédséget árasztottak magukból.

- Rara? – suttogta bizsergető dallamossággal, újabb remegést csalt ki a lányból.

- Úrfi? – motyogta JongHyun száját bámulva.

- Szerelmes vagy? – hosszú némaság után tört fel belőle mindösszesen ez a két szó.

- ... – SooRa hirtelen hátrébb húzta a fejét JongHyuntól, tekintete a kelleténél is rémültebbé vált.

- Tudnom kell.

- Úrfi? Nem értem. Miért? Miért kell ezt tudnia az Úrfinak? Ezt én. Nem. Nem vagyok. Vagyis. Voltam. Egyszer. Régen. De már vége. Véget ért. Elment, és nem jön vissza – zihálta könnyeivel küszködve, hirtelen felkelt az ülőkéről, és az ajtóhoz iparkodott.

- Várj, kérlek!

JongHyun is felpattant az ágyról, és a lány után sietett. Mielőtt még menekülőre foghatta volna, JongHyun a tenyerét a falapra tette, és meggátolta a lányt a szökésben. Másik kezével a lány bal felkarjába markolt, és elhúzta az ajtótól. Kulcsra zárta a szobát. A következő pillanatban mindkét karjával átölelte SooRát, és a testéhez szorította.

A cselédlány kocsonyaként remegett az Úrfi karjaiban, szabadulni szeretett volna, de nem tudta megtenni. Bocsánatkérően és maradásra kérlelve ölelte magához a lányt, aztán néhány szívdobbanás múltán JongHyun a fejét a lány vállgödrére hajtotta. Forró leheletét még az egyenruhán keresztül is megérezte, amitől váratlanul összerezzent. Engedett a pillanatnak. Tenyereit az Úrfi hátára simította. Viszonozta az ölelést, majd nem sokkal később orrát a fiú nyakszirtjébe fúrta. Az illat régen elásott emlékeket szakított fel a lányból, lefejtette magáról JongHyun karjait, elfordította a kulcsot a zárban, és kirohant a helyiségből.