16. fejezet

SooRa a felé nyújtó kézfejet bámulta döbbenten, míg HyeMi a cselédlányt fürkészte kíváncsi nagy szemekkel az ajtórésen át, TaeMin HyeMi mögé húzódott, és megpróbált valamit kifülelni, a legidősebb Úrfi pedig SooRa tekintetét vizslatta napszemüvegének lencséjén keresztül.

- Ne haragudjon, JongHyun Úrfi – kezdett bele kissé remegős hangon –, de nem értettem tisztán, hogy mit kért az Úrfi. Megismételné, kérem?

- Ennél velem?

- Miért, Úrfi? Miért szeretné, hogy az Úrfival egyek? – lassanként öltötte magára a vörös erősödő árnyalatait.

- Mert szeretném – suttogta.

- De a cselédeknek nem szokásuk az Úrfikkal enni. Én csupán az Úrfi cselédje vagyok, és nincs engedélyem rá, hogy az Úrfival egyek.

- Rara, kérlek – teljesen kinyújtotta a lány felé a karját.

SooRa nagyot sóhajtott. Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, szíve a torkában lüktetett, szinte egész testében reszketett az idegességtől. Fogalma sem volt róla, ilyen helyzetben mi a helyes. Hogyan kell ilyenkor viselkedni, hiszen erről nem beszélt még neki Han asszony, ahogyan a másik két lány sem említett neki még hasonlót sem. Ezzel ellentétben az első szabálynak viszont eleget kellett tennie. Mindig az Úrfi rendelkezésére kell állnia. SooRa nem tudta, mitévő legyen. Engedelmeskedjen Úrfija kérésének, ezzel betartva az első szabályt; vagy sértse meg saját Úrfiját, azért, hogy a kisebb szabályokat vegye figyelembe?

- Rara? – JongHyun visszahúzta a kezét, tenyerét az asztallapra simította.

- Úrfi én. Én nem is tudom. Szóval nem tudom, hogy én ezt most~.

- Nem szeretnéd? – fojtotta a lányba ideges szavait.

- Tudom, hogy azt kell tennem, amit az Úrfi kér, és a rendelkezésére kell állnom, csak~.

- Nem kell – ismét a lányba fojtotta a gondolatait.

- Hogyan? – kapta fel a fejét, és az Úrfira nézett. – JongHyun Úrfi?

- Jól hallottad.

- Kérdezhetek valamit az Úrfitól? – JongHyun határozottan bólintott, ajka finom mosolyra húzódott. – A másik két Úrfi is szokott a szobalányokkal enni? Vagy csak engem tüntet ki az Úrfi ekkora figyelemmel?

- Nem tudom.

- Értem – SooRából újabb nagy sóhaj szakadt fel.

- Te szeretnél?

- Mit szeretnék, Úrfi? Mire gondol az Úrfi? – döntötte oldalra kissé a fejét.

- Enni. Velem.

- Öhm – SooRa nyelt egyet zavarában és aprókat pislogott. – Én? Mármint, hogy én az Úrfi társaságában egyek? Én? Egy cseléd? Az Úrfival? – hebegte összefüggéstelenül, immáron vörösen izzó arccal.

- Igen, te – szélesedett a korábbi lágy görbület.

SooRa, hogy nyugtalanságán felül kerekedjen, újabb és újabb mély levegőt vett. Hosszan és nagyon lassan szívta be az oxigént, majd ugyanúgy fújta is ki azt. JongHyun Úrfi mosolya zavarba ejtette a lányt. Felettébb furcsa zavarba. Ismerős volt számára a görbület, bár SooRa saját maga is kételkedett, hogyan lehet ismerős egy eddig idegennek számító mosolya. Úgy érezte, sokkal nagyobb jelentősége van ennek a mosolynak, mint kellene. Egy régi emléket idézett fel a lányban.

Ellépett a konyhapulttól, és az asztalhoz sétált. Parányi, reszkető léptekkel. Kihúzta az Úrfival szemközti széket, majd átcsúsztatta JongHyun elé a tálcát, végül összekulcsolta ölében az ujjait. Az asztallapot bámulta, alsó ajkát harapdálta zaklatottságában. Nem merte felemelni a fejét, és JongHyunra nézni. Az Úrfi azonban nem kezdett neki az evésnek, tenyerei továbbra is a falapon pihentek.

- És te? – szakította ki merengéséből a lányt, mire SooRa felkapta a fejét, és a napszemüvegre nézett.

- Én? Én, mi, JongHyun Úrfi? Hiányzik valami? Szüksége van még valamire az Úrfinak? – ellenkezően megrázta a fejét.

- Nem eszel? – kérdezte mélyen a lány szemébe nézve.

- Nem vagyok éhes, Úrfi – motyogta lesütött szemekkel.

- Kérlek, Rara.

A cselédlány bármennyire is küszködött nem tudott tovább ellenállni az Úrfi kérlelésének. Biccentett egy aprót, felkelt a székről, aztán magának is tálalt egy keveset a tésztából, és visszaült a helyére. Félve nézett fel az Úrfijára, akinek ajkai ismételten mosolyra álltak. Egyszerre fogtak rá az evőpálcikákra, majd jó étvágyat kívánva kezdtek halkan falatozni. SooRa idegesen, JongHyun pedig megkönnyebbülten fogyasztotta az előtte gőzölgő könnyű ebédet. Az Úrfi alkalomadtán lopva a szobalányra pillantott, aki egyre lassabban evett.

- Nem ízlik? – szólalt meg az Úrfi.

- De igen, csak tényleg nem voltam éhes. Mivel az Úrfi kérte, így én is ettem, bármennyire is nem kívántam az ételt.

- Kényszerből tetted? – JongHyun letette a pálcikáit, majd felkelt a székről.

SooRa abban a másodpercben emelte meg a fejét, és nézett az elszomorodott Úrfira, ahogy meghallotta az evőeszközt a falapon koppanni. JongHyun csalódottan felsóhajtott, biccentett a lánynak, majd sarkon fordult, és távozott a konyhából. A lengőajtó mögött ólálkodók éppen megúszták az orrcsapást; szerencséjükre az éles hang pillanatában ugrottak el onnan, és lopakodtak a legközelebbi tartóoszlop mögé.

JongHyun a konyhából kilépve egyenesen az emeletre vonult, aztán nem sokkal később TaeMin is követte őt. HyeMi pedig a konyhába sietett SooRához, hogy megtudja mi is történt pontosan. A cselédlány még mindig az asztalnál ült, arcát kezei közé temette. HyeMi SooRához iparkodott, egyik kezét a lány vállára tette, és megszorította.

- Történt valami? – aggodalom áradt hangjából.

- Megbántottam az Úrfit – motyogta a tenyereibe.

- Nem hiszem. Mégis miből gondolod ezt? JongHyun Úrfi igencsak nehéz természettel van megáldva, és van olyan, hogy ok nélkül is képes bevágni a durcát, ha valaki nem úgy válaszol neki egy kérdésre.

- De most én megbántottam őt. Tiszteletlen voltam vele, pedig csak kedveskedni akart nekem.

- Mit csináltál? Mondtál valamit?

- Csak az igazat – mormolta, miközben HyeMi elvette a lány kezeit az arcáról, majd állánál fogva felemelte a fejét.

- Azaz? – nézett mélyen SooRa szemébe, ujjai között tartva a lány állát.

- Azért ettem vele, mert megkért rá, pedig nem is voltam éhes. Ezt pedig az Úrfi bántásnak vélte, mert szerinte kényszerből tettem.

- Így volt? Kényszerből csináltad vagy, mert szerettél volna a kedvében járni?

- Nemet mondhattam volna, de nem akartam megbántani vele, annyira kérlelt.

- Akkor nem kényszer volt, és csak az Úrfid vette rosszul a lapot.

- De most mit tegyek? – SooRa szavaiban rémület ütötte fel a fejét. – Biztos elmondja majd IlHwa asszonynak, aki majd Han asszonynak számol be a történtekről, utána egyenes utam vezet Kim elnökhöz, majd az utcára, mert elveszítem a munkámat az őszinteségem miatt.

- Ne szaladj ennyire előre, SooRa – HyeMi halkan kuncogott. – JongHyun Úrfi egyáltalán nem híres arról, hogy bármikor is az Asszonyunkhoz rohanna, ahogyan Asszonyunk sem fog Han asszonyhoz sietni.

- De most mi van, ha mégis? – SooRa szemében összegyűltek a könnyei.

- Nem lesz ilyen most sem. Főleg nem úgy, ha gyorsan az Úrfid után sietsz, és elmondod neki, miért tetted. Elmondod neki, hogy nem kényszerből ettél vele, hanem, mert megkért rá. TaeMin Úrfi is beszél a fejével, utána ment az emeletre. Biztosan meg tudjátok beszélni, és nem fogod elveszíteni az állásodat, SooRa.

Az aggodalmas szobalány fellélegzett. HyeMi szavai meggyőzően hatottak rá, így miután letörölte könnyeit, megköszönvén a kolléganője figyelmességét, magához ölelte HyeMit, majd távozott a helyiségből, és ő is felment. A lépcsőn összefutott a fiatalabb Úrfival, akinek arcára láthatóan ült ki eredménytelenségének jele.

- Nem tudom, mire mész vele, nekem nem sikerült hatással lennem rá.

- Köszönöm, TaeMin Úrfi, hogy intézkedett az ügyemben! – meghajolt. – Megyek, és elnézést kérek a Bátyjától. Engedelmével! – újra megdőlt kissé, majd tovább indult JongHyun szobájához.

SooRa lassan szedte lépteit a szokásos ajtó irányába, odaérve elsimított néhány ráncot az uniformisáról, tincseit is rendbe szedte, majd óvatosan megkopogtatta a falapot. Nem érkezett válasz. Újra kopogtatott, de megint válasz nélkül maradt. A harmadik kopogtatással egybekötve nyitott be a helyiségbe, aztán lépett is be.

- Ne haragudjon a zavarásért, JongHyun Úrfi – mélyen meghajolt.

- Mit akarsz? – morogta egy morcos hang a szoba egyik sarkából.

- Szeretnék bocsánatot kérni az Úrfitól a konyhában tett viselkedésem miatt.

- Nem kell.

- De igen, kell, Úrfi – SooRa magabiztosan reagált JongHyun ellenkezésére, majd beljebb lépdelt a szobában, egészen az ágyig sétált. – Úgy érzem, hogy megbántottam az Úrfit, amit nem szerettem volna. Nem bántásként mondtam, hanem őszintén feleltem az Úrfi kérdésére. – Csupán halk motoszkálás volt a reakció. – Sajnálom, hogy rosszul fejeztem ki magam, és emiatt az Úrfi úgy gondolja, kényszerből cselekedtem. Mert nem így történt. Nem voltam éhes, de az Úrfi szerette volna, ha eszem, és én ezt vettem figyelembe. Csak kedves szerettem volna lenni az Úrfihoz, és engedelmeskedni a kérésének.

- Gyere ide – JongHyun hangszíne ellágyult, újfent kérlelő volt.

- Igen, Úrfi! – SooRa meghajolt, és a hang vélhető irányába ment.

- Ülj le – egy lábba botlott térdével, majd egy kézfej fogott csuklójára, és lassan lehúzta a lányt az ágyra.

- Tényleg nagyon sajnálom, hogy megbántottam az Úrfit. Én csak szerettem volna őszinte lenni az Úrfihoz, de meggondolatlan voltam.

- Nem haragszom – szakította félbe SooRa magyarázkodását.

- Valóban nem haragszik az Úrfi? – nézett a félhomályba, ami JongHyunt vette körbe.

- Egyáltalán nem.

- Köszönöm, JongHyun Úrfi! – a szobalány felpattant az ágyról, és folytonosan hajlongva ismételte a mondatot.

- Hagyd abba – megint egy kézfej szorított a lány csuklójára, SooRa megállt a hajlongásban.

- Elnézést kérek! Én csak szerettem volna hálás lenni.

De SooRában akadtak a szavak, ahogy másik csuklójára is ráfogott JongHyun, és közelebb húzta magához őt. Egy pillanatra összeértek a térdeik, de abban a másodpercben tette széjjelebb a lábait az Úrfi, hogy még közelebb tudhassa magához SooRát. A lány egész testében reszketett ettől a közelségtől, majdnem az ájulás szélére került zavarában.

JongHyun elengedte a lány csuklóit, és helyette derekára csúsztatta a kezeit. Pontosan ezzel egy időben ért SooRa mellkasához egy homlok, és szakadt fel mindkettejükből egy-egy mélyebb sóhaj. SooRa nagyot nyelt idegességében. Ellenkezni szeretett volna, vagy legalább szólni egyetlen szót, azonban képtelen volt bármilyen verbális kommunikációra. Az Úrfi tenyerei továbbra is SooRa derekán pihentek, ahogyan fejét sem mozdította a lány mellkasáról.

- Velem maradsz?

- Úrfi? Hogyan? Mit kérdezett az Úrfi? – pislogott döbbenetében.

- Velem maradsz? – ismételte.

- Miért kérdezi ezt az Úrfi?

- Válaszolj, Rara – kérte halkan, amitől SooRa megint csak szusszanni tudott.

- Addig maradok, amíg az Úrfinak szüksége van rám.

- Hűséges vagy? – emelte meg a fejét, hogy a lány szemébe nézhessen a fekete lencséken keresztül.

- Igen, Úrfi. Az vagyok. Hűséges mindörökké – súgta.

SooRa önkívületlenül emelte meg jobb kezét, és csúsztatta azt JongHyun arcára. Ujjbegyeivel finoman megcirógatta a porcelános, ám melegséget árasztó bőrt. Egy újabb elásottnak hitt emlék bukkant fel, amitől SooRa térdei váratlanul megcsuklottak. A napszemüvegre nézett, tenyere még mindig JongHyun arcán pihent, végül másik kezét is a fiú arccsontjára simította.