13. fejezet

KiBum udvariasan bekopogtatott a sötétszínű falapon, aztán egy sóhajjal később le is nyomta a rézpántot. Mély döbbenetbe zuhant, amint átlépte a küszöböt. A kilincset markolva nézett az íróasztal felé, ahol Kim Elnök állt, és meredten bámult ki a hatalmas ablakon át, elmélázva a rohanó város képében. Az asztal mellett KiBum számára két ismeretlen nő ácsorgott. Egy fiatalabb és egy idősebb.

A fiatalabb lány bosszúsan meresztgette a szemét a másikra, aki viszont mosolyogva nézte az éppen betoppanó Úrfit. Az elegáns kosztüm és koktélruha nyilvánvalóvá tette az Úrfi számára, hogy hozzá hasonló körökben mozognak mindketten, és még azt is gyanította kis részben, hogy van némi közük egymáshoz.

KiBum nyelt még egy nagyot, elnyomta idegességét, és beljebb lépett a mélybordó falak között, végül becsukta maga mögött a tölgyfaajtót. A helyiség közepéig sétált, majd mélyen meghajolt Kim Elnök előtt.

- Hivatott, Kim Elnök? – kérdezte felemelkedvén.

- Igen, KiBum, foglalj helyet – fordult az Úrfi felé az Elnök.

- Köszönöm! – bólintott, majd a hozzá közelebbi székbe ült.

- KiBum, amiért kérettelek, igen fontos dolog. De szeretném, ha tőlem hallanál mindent – KiBum megint nyelt egy nagyot, az Elnök az idősebb hölgyhöz lépdelt. – Fiam, ez a hölgy itt Yoon YeSol.

- Örülök a találkozásnak! – felkelt a székből, és mélyen meghajolt az asszony előtt.

- Én is nagyon örülök, hogy láthatlak – KiBum meglepődött a nő közvetlenségén, de mielőtt még mélyen szántó gondolatai közé merülhetett volna, az Elnök folytatta is tovább a bemutatást.

- Az ifjú hölgy pedig Lee JinAh, Yoon asszony nevelt lánya.

- Részemről a szerencse, Kisasszony! – a fiatal lány felé fordult, és őt is udvariasan köszöntötte.

- Örülök – vetette oda félvállról, amit Yoon asszony meglehetősen nehezményezett.

- Amiért pedig bemutattam neked a hölgyeket, nagyon egyszerű.

- Igen, Kim Elnök? – fordult ezúttal ismét az apjához.

- JongShin – szólalt meg ezúttal Yoon asszony –, megengeded?

- Biztos vagy benne, YeSol?

- Szeretném, ha mégis inkább tőlem hallaná.

- Jól van. Legyen, ahogy akarod.

- Köszönöm.

Yoon asszony ellépett az asztaltól, és egészen KiBumig lépdelt, majd lassan leguggolt előtte. KiBum értetlenül nézett az ismeretlen asszonyra, szóra nyitotta volna a száját, de minden gondolata tovaszállt, amikor az asszony jobb kézfejére csúsztatta bal tenyerét, és megszorította KiBum ujjait. Az Úrfi egyszer az Elnökre pillantott, egyszer pedig Yoon asszonyra. Végezetül Yoon asszony megköszörülte a torkát, és mélyen KiBum szemébe nézett, amikor újfent egymásra talált a pillantásuk.

- KiBum – sóhajtott fel –, én vagyok az.

- Yoon asszony? – motyogta halkan.

- KiBum, én vagyok az. Az édesanyád.

A fiú hirtelen elrántotta a kezét az asszonyétól, és azzal a lendülettel fel is ugrott a székből, majd három lépést hátrált tőle. Rémülten nézte a nőt, aki az anyjának nevezte magát az imént. De apjára is aggódó tekintettel pislogott, a másodperc tört része alatt vált zavarossá az élete, és borított fel mindent az asszony felbukkanása. Lassan araszolni kezdett az ajtóig, de messzire nem jutott, mert az Elnök magabiztos hangja nem engedte őt távozni az irodából.

- Ülj vissza, KiBum! – utasította a fiút.

- ... – KiBum csak bólintott, nehézkesen ballagott vissza a székhez, és ismét meghajlással fogadta a parancsot.

- Tudom, hogy váratlanul ért most ez az egész, KiBum – kezdett bele az Elnök –, de YeSol nagyjából három hónapja keresett meg itt az irodában.

Az Úrfi rezzenéstelen arccal és bármiféle reakció nélkül hallgatta, ahogy Kim Elnök a soha nem ismert anyjának újra felbukkanásáról számol be. Nem szakította félbe az Apját egyetlen kérdéssel sem, de még a torkát sem köszörülte meg egyetlen hallgatáskor sem. Ült és tűrt.

- Nem akarsz kérdezni valamit, KiBum? – szólalt meg elsőként Yoon asszony, de az Úrfi egy egyszerű fejrázással válaszolt.

- Viszont van még valami, amiben szintén érintett vagy, Fiam.

- Igen, Kim Elnök? – pillantott az Apjára.

- Te és JinAh. Döntésünket csupán üzleti szempontból hoztuk meg, és jutottunk erre az elhatározásra.

- Mégis milyen elhatározásra, Kim Elnök?

- A jövő hónapban tartunk egy eljegyzési partit, utána pedig sort kerítünk az esküvőtökre is.

KiBum pupillája összeszűkült a hallottaktól. Hirtelen úgy érezte, hogy egy valósághű rémálomba került, és nincs kiút belőle. Idegesen forgatta a fejét, újra és újra végignézett az előtte állókon. Utoljára az Elnökön állította meg haragos pillantását, illedelmesen meghajolt.

- Nem nősülök meg, Kim Elnök – jelentette ki magabiztosan.

- Hogyan?

- Jól hallotta az Elnök. Nem veszem el JinAh-t. Sem üzleti szempontból, sem pedig másmilyen elhatározásból. Nem szeretem, és nem akarom egy olyan nővel összekötni az életemet, akivel életemben először most találkoztam, és semmit nem tudok róla. Ahogyan Yoon asszonyra sem tudok anyámként tekinteni, bármennyire is érkezett ezzel a szándékkal. Van egy nő, akit már anyámként szeretek és tisztelek, aki felnevelt és támogatott mindenben. Az ő helyére senki nem léphet.

- KiBum~

- Ahogyan nem léphet JinAh sem annak a lánynak a helyére, akit őszintén és tiszta szívből szeretek már évek óta.

- Ki ez a lány, KiBum? Mégis mióta vagytok egy pár? Honnan ismered? – záporoztak az Elnök kérdései, de az Úrfi egyikre sem volt hajlandó válaszolni.

- Vállalok minden következményt, amit az Elnök kiszab büntetésül. De ha házasságra kényszerít JinAh-val akkor lemondok az igazgatói posztról, ahogyan a további örökségeimre sem tartok igényt. Nincs szükségem semmire ahhoz, hogy boldog legyek. Csupán a lányra, akit szeretek és viszont szeret.

Kim Elnök és Yoon asszony döbbenten hallgatta KiBum szavait, aki teljes magabiztossággal közölte velük a tényeket, s egyben érzéseire is felhívta a figyelmüket. Mondandója végén ismét meghajolt, majd az ajtóhoz indult, de mielőtt még távozott volna az irodából, visszanézett az Elnökre.

- Kim Elnök kérdésére válaszolva pedig, a lány nem más, mint Ma EunSeo, a szobalányom! – ezzel a kilincsre fogott, és elhagyta a helyiséget.

Határozott léptekkel ment vissza az irodájába, ahol azonnal EunSeoba botlott, amint átlépte a küszöböt. Rémülten nézte az Úrfit a szobalány, kérdezni sem mert, pedig szeretett volna. JinKi a parányi bárpultot támasztotta a derekával, és a távozáskor kitöltött sojuját fogyasztgatta apránként nyeldesve.

KiBum az íróasztalához battyogott, felkapta a zakóját a szék háttámlájáról, és lépdelt is vissza EunSeohoz. Megállt az ijedt lány előtt, apró mosolyra húzta ajkait, a tekintete összefonódott a lányéval.

- Szeretsz engem, Seo-yah?

- Miféle kérdés ez Úrfi? Természetes, hogy szeretem az Úrfit.

- Engem szeretsz Seo-yah? – tette fel egészen másként a korábbi kérdését.

- Az első pillanattól fogva szeretem az Úrfit. Minden háklijával és a zsörtölődéseivel együtt.

- Akkor gyere velem! – kinyújtotta a kezét a lány felé, EunSeo habozás nélkül csúsztatta reszkető kézfejét KiBum meleg tenyerébe.

Összekulcsolták az ujjaikat, és magára hagyták a meglepett titkárt...

Lee JinAh

Yoon YeSol

* * *

SooRa aprót lélegzett HyeMi távozása után, de a parányi levegővétel benne is ragadt, amikor újabb váratlan vendég ácsorgott az ajtóban, és őt nézte mozdulatlanul. A szobalány megfogta az egyenruhájának szélét, és udvariasan köszöntötte az ajtóban álldogáló Úrfiját. Várt még néhány szívdobbanásnyi időt, végül a cselédlány törte meg a némaságot.

- Tehetek valamit az Úrfiért?

- Miért hazudtál?

- Úrfi? Nem értem, JongHyun Úrfi. Mivel kapcsolatban?

- Az előbb.

- Én csak nem szeretném, ha HyeMi bajba kerülne.

- Miért nem?

- Kedvelem őt, ahogyan TaeMin Úrfit is, és tudom, hogy egymás mellett boldogok lehetnek.

- Úgy gondolod?

- Igen, Úrfi. HyeMi nagyon szereti az Úrfiját, és mindent képes lenne megtenni érte. Hű a szívéhez, és az is marad.

- Te is? – ellökte magát a faltól, és egészen a lányig sétált. – Hűséges vagy?

- Úrfi? – SooRa hangja elcsuklott, ahogy a fiú a lány fölé magasodott kicsit, egy nagyobb méretű gombócot igyekezett lejuttatni a torkán.

- Az vagy? – suttogta kérdését, miközben a lány vállaira fogott.

SooRa elkapta a tekintetét az idáig mustrált cipőről, és az Úrfijára nézett. Ahogyan eddig minden alkalommal, úgy most is egy napszemüvegbe ütközött tekintetével, de mégis volt egy parányi változás az Úrfiján. A cselédlány ösztönösen mosolyodott el a látottaktól, és egy furcsa érzés melengette meg a szívét.

- Úrfi? Hova lett az álarca az Úrfinak? – kérdezte alig hallhatóan.

- Levettem – súgta.

- De csak egy részétől szabadult meg az Úrfi – JongHyun bólintott az észrevételre. – Azért én örülök ennek az apróságnak is – végigvezette pillantását a kissé telt ajkakon, melyek egyetlen alkalommal már elvarázsolták a cselédlányt.

- Neked köszönhető.

- Hogyan Úrfi?

- Jól hallottad.

- Köszönöm a dicséretet, JongHyun Úrfi, de ez igazán nem az én érdemem.

- De igen.

- Hálásan köszönöm, Úrfi! – a vállain pihenő tenyerekkel hajolt meg. – Tehetek valamit az Úrfiért?

- Gyere velem.

- Hogyan? Hova? – értetlenkedett, majd hirtelen elhallgatott. – Máris, Úrfi! Azonnal.

- Az emeletre.

- Igen, Úrfi – bólintott. – Szeretne enni esetleg valamit az Úrfi? Készíthetek valamit?

- Nem kérek.

- Biztos benne az Úrfi? Nem enne valamit?

- Nem. Gyere.

- Igen!

SooRa még egyszer meghajolt JongHyun előtt, azonban ahogy felemelkedett ismét meglepetés érte a lányt. Egy kéz nyúlt a lány felé. SooRa szívverése szaporábbá vált, légzése is nehézkes lett.

- Úrfi? – motyogta.

- Fogd meg.

SooRa hezitálva, de biccentett egy aprót a kérésre. Lassan emelte fel a kezét, és simította össze tenyerét az Úrfiéval. JongHyun lágyan megcirógatta a lány puha bőrét, amibe a lány láthatóan pirult bele. Végül kézen fogva sétáltak ki a konyhából, és mentek egyenesen az Úrfi szobájába.