12. fejezet

EunSeoban megfagyott a vér, ahogy KiBum a mondat végén a lányra nézett. Magabiztosan, szeretettel és őszinteséggel telve ragyogtak rá az Úrfi lélektükrei. Meredten bámulta KiBum csillogó szemeit és halványan mosolygó ajkait. Fel sem fogta igazán Úrfijának szavait, az ajtóban próbált valamiféle kapaszkodót találni, de az is legalább háromlépésnyire volt a lánytól.

JinKi biccentett egyet, elsétált az ablakból, és megállt KiBum háta mögött. Két tenyerét a hatalmas bőrfotel háttámlájára csúsztatta, és az anyagra fogott. Egy halk és boldog sóhaj szakadt fel a titkárból, aztán mélyen EunSeo szemébe nézett.

- EunSeo? – szólalt meg kisvártatva JinKi.

- Hah? Tessék? – szakította meg a szemkontaktust KiBummal, és a bizalmasra pillantott. – JinKi Úrfi? – pislogott rá nagyokat.

- Hallottad, hogy mit kért tőlem az Úrfid? – kérdezte továbbra is finom görbülettel a száján.

- Igen, bár nem értem. Nagyon nem értem. Miért? Miért kérte? De mégis hogyan? És különben is! Én nem hiszem, hogy ez normális. Meg egyébként is! Én csak egy cseléd vagyok! – hebegte félájultan.

- EunSeo, nyugodj meg – állította meg a kérdészápor végén őt JinKi. – Jól hallottál mindent, és teljesen normális minden. A pozíciódat tekintve lehet, hogy cseléd vagy, hiszen szobalányként kerültél a Kim Családhoz, de soha nem tekintett annak az Úrfid, igaz?

- ... – EunSeo csak egy apró biccentéssel tudott reagálni JinKi szavaira.

- Helyes. Akkor normális a dolog, igaz?

- ... – habozva ugyan, és még úgy is csak határozatlanul biccentett egyet feleletként.

- Nagyszerű. – biccentett egy újabbat.

- Seo-yah? Jól érzed magad? – érdeklődött ezúttal KiBum, mire a cselédlány teste összerezzent a bizsergető hangtól.

- I-igen... – motyogta alig hallhatóan –, jól. Miért kérdezi az Úrfi?

- EunSeo, tudom, hogy meglepődtél azon, amit JinKitől kértem, de ez így van. Többször szerettem volna már Kim elnök elé állni a szándékaimmal, de sajnos mindig megakadályozott valami benne, hogy megtegyem.

- De miért? – újra és újra nagyot nyelt, el sem jutottak a szavak a tudatáig.

- Miért? – kuncogta, majd lassan felemelkedett a székből, és EunSeohoz lépdelt.

KiBum megállt a szobalány előtt. Mélyen EunSeo szemébe nézett, összekulcsolta az ujjaikat, EunSeo halkan zihált az Úrfi közelségétől, aprókat pislogott, ahogy elveszett KiBum mélybarna és ragyogó macskás szempárjában. Újra és újra mélyet lélegzett, majd az Úrfi ujjaira szorított. KiBum lágy és megértő mosolyra húzta ajkait, még közelebb lépett EunSeohoz.

- Miért? Azt szeretnéd tudni, hogy miért? – suttogta halkan.

- Azt – motyogta alig hallhatóan.

- Hát nem tudod? – homlokát a lányéhoz támasztotta.

- ... – EunSeo finoman megrázta a fejét.

- Kis butus vagy akkor, de az is lehet, hogy én nem voltam eddig elég egyértelmű. Vagy nem jól fejeztem ki magam? – szélesedett a lágy görbület.

- Nem tudom – mormolta maga elé, miközben zavarában elkapta KiBumról rémült tekintetét.

- Seo-yah – összefont ujjaikra szorított picit –, mit csináljak, hogy tudd? Hm?

- Hah? – felkapta a fejét, pillantása találkozott KiBum szempárjával.

- Mit csináljak, hogy elhidd, nekem tényleg te kellesz? Hm? Mit tegyek, hogy felfogd végre, nekem nem más nő kell, hanem te? Térdeljek le eléd, és úgy kérjelek feleségül?

- Bummie – EunSeo hangja elcsuklott.

- Mit szeretnél, Seo-yah? – tette fel kérdését lágy és dallamos hangon, közben a nem létező távolságot is leküzdötte kettejük között.

KiBum elengedte EunSeo ujjait, majd karjait a lány keskeny dereka köré fonta, és gyengéden magához ölelte. A szobalány reszketve emelte fel karjait, átkulcsolt KiBum feszes nyakának ívét, arcát az Úrfi vállgödrébe fúrta, és nagyot sóhajtott. Megkapaszkodott a testében, és kissé lábujjhegyre emelkedett, hogy még jobban magához szoríthassa az Úrfit.

KiBum hosszú és lassú mozdulatokkal simított végig EunSeo hátán, aki már egész testében reszketett a fiú szavaitól. Egyre jobban húzta magához KiBumot, és ő is egyre szorosabban bújt bele az ölelésbe. JinKi egyetlen szó nélkül és mosolyogva nézte a párt, és büszkeséggel töltötte el őt a tudat, hogy részese lehet ezeknek a lopott, ám annál boldogabb pillanatoknak.

- Na? Mit szeretnél? Mit csináljak? Mit kell tennem? Ereszkedjek térdre, és úgy kérjelek?

- Nem – mormolta a fiú nyakszirtjébe temetve az arcát, nagyot szippantott annak fűszeres illatából.

- Akkor? Mit szeretnél? – gyengéden a lány vállaira szorított, majd apró csókot lehelt a rövid tincsekre.

- Csak ölelj. Nem kell semmi más, csak ölelj magadhoz.

- Ezt bármikor meg tudom tenni, ehhez nem kell semmi sem. Nem kerül semmibe. De én többet szeretnék, mint magamhoz ölelni. Hogyan lennél képes elhinni, hogy csak téged szeretlek, és nem kell senki más.

- Így. Ha ölelsz. Akkor tudom, hogy nem kell más.

- Jól van – elmosolyodott, aztán két keze közé fogta EunSeo arcát, és mélyen a lány szemébe nézett.

EunSeo könnyes szemekkel bámulta KiBumot, és megpróbálta az imént elhangzott szavakat véglegesen feldolgozni, de lehetetlenségnek tűnt minden próbálkozása. Az Úrfi finoman megcirógatta EunSeo arcát, majd egy parányi csókkal illette a homlokát, aztán orrhegyét, végül ajkaira tapasztotta puha és forró párnáit. Gyengédséggel és törődéssel telve csókolta meg a szobalányt, miközben ujjbegyeivel továbbra is arcát simogatta.

Az édes csók azonban nem tarthatott túl sokáig, a tiltott szerelmeseknek el kellett szakadniuk egymástól a kintről beszűrődő léptek zajai miatt. Fájdalmasan választották el ajkaikat a másikétól, de búcsúzóul KiBum még egy apró csókot lehelt EunSeo szájára, majd lassan hátrébb lépett a lánytól.

Az Úrfi visszasétált az íróasztaláig, újfent kényelembe helyezte magát a bőrfotelban, és JinKire nézett. A titkár még mindig csak mosolyogva figyelte a szerelmeseket, szinte neki is kissé nehézkes volt néznie a kettejük elszakadását. Végül halkan felsóhajtott, majd KiBumra siklott barátságos pillantása.

- Tehetek még valamit érted, KiBum?

- Azt hiszem, hogy sikerült meggyőznünk a lányt, te is így gondolod, Hyung?

- Minden bizonnyal, Igazgató Úr – felelt szélesedett mosollyal.

- Én is így látom, Hyung. Seo-yah? Te hogy’ gondolod? – fordult ismét a szobalányhoz.

- Öhm. Én. Én. Hát. Én.

- Jól van, Seo-yah. Meggyőztél, és én is meggyőztelek téged, rendben? – EunSeo bólintással válaszolt az Úrfi megjegyzésére.

A kellemes baráti beszélgetést egy óvatos ajtókopogtatás zavarta meg, majd nem sokkal a kopogtatás után Kim Elnök asszisztense nyitott be az irodába. Mélyen meghajolt.

- Kim Igazgató Úr, az Elnök Úr látni kívánja önt az irodájában.

- Mondd meg az Elnöknek, MinMi, hogy azonnal megyek!

- Igen, Igazgató Úr! – ismét meghajolt, majd felemelkedve, távozott is a helyiségből.

EunSeo és JinKi egymásra nézett, majd egyszerre fordultak KiBumhoz. A korábbi mosoly halványult ajkairól, lassan felkelt a székből, megigazította a nyakkendőjét, a zakójáról is elsimított néhány felesleges gyűrődést, és kimászott az asztal mögül.

Az ajtóban szoborként várakozó EunSeo előtt megállt, egy pillanatra magához szorította, majd szótlanul távozott is az irodájából. JinKi egy másodpercet sem várakozott tovább, EunSeohoz sietett, és nyugtatásul megölelte a reszkető lányt. Fogalmuk sem volt róla, hogy a középső fiút miért kérette az Elnök, de még KiBum is tanácstalanul szedte a lépteit a folyosón. Udvariasan bekopogtatott a sötétszínű falapon, aztán egy sóhajjal később le is nyomta a rézpántot. Mély döbbenetbe zuhant, amint átlépte a küszöböt...

* * *

HyeMi hosszú percekig nézte a fekete dobozkát, amiben a zafírköves gyűrű pihent. Csillogása versenyre kelhetett volna HyeMi szemének ragyogásával, amit valószínűleg a meglepett lány nyert volna meg. Csak bámulta és bámulta az ékszert, képtelen volt egyetlen hangot is kipréselni a torkán. Ugyan már felelt TaeMin kérdésére, de úgy érezte, hogy valamit szeretne még mondani a legfiatalabb Úrfinak. De nem tudta, hogy mégis mit mondjon neki.

Végül TaeMin kivette a gyűrűt a bársonytartóból, két ujja közé fogta, majd másik kezével HyeMi bal kézfejét emelte feljebb. Mosolyogva és nagyon óvatosan húzta fel gyűrűsujjára az ékszert, majd egy parányi csókkal illette a lány bőrét. HyeMi nem bírta tovább. Eddig visszafojtott érzései utat törtek maguknak, kicsordult az első könnycsepp, majd egy második, aztán a harmadik, és sorjában az összes többi. Végigfolyt az arcán, majd összekulcsolt ujjaikon landolt minden egyes sós csepp, megpecsételve ezzel Végtelen és Határtalan Szerelmüket.

- Szeretlek – súgta HyeMi füléhez hajolva egyetlen szavát, mire a lányból egy halk sóhaj szakadt fel.

- Én is téged, TaeMin-ah. Mindennél jobban – remegte válaszul néhány szívdobbanás múltán.

Egy újabb csókba hívta a lányt, amivel véglegesítették a rögtönzött, ám annál hatásosabb lánykérést. MinHo elégedetten bólogatott a boldog párt látva, magában már tervezni is kezdte, hogyan és miként lehet rá majd a jövőben szükség. Hiszen tudta, hogy még nem állhatnak az Elnök elé a terveikkel, viszont a Jegyespár szeretne újabb magányos perceket egymás társaságában tölteni. MinHo pedig elhatározta, hogy továbbra is mindenben a segítségére lesz az Úrfinak, legyen bármire is szüksége majd.

A mámoros idillt halk csörömpölés vágta ketté, mire mindhárman a porcelánok súrlódó hangja felé néztek. SooRa pakolta óvatosan a szilánkokat egy tálcára, és igyekezett láthatatlan lenni az egész idő alatt. Némán összetakarította a törmelékeket, felkelt a puha szőnyegről, ahol idáig térdelt, illedelmesen meghajolt, és fordult is ki a társalgóból.

HyeMi egy ideig rémülten járatta a tekintetét TaeMin magabiztos Lélektükreiben, végül SooRa után sietett. Bevágódott a konyhába, és a kukánál ácsorgó kolléganőjéhez szaladt.

- SooRa! Ugye nem mondod el senkinek?! Ugye nem?! Kérlek, kérhetsz bármit, de ne mond meg Han asszonynak! Szépen kérlek! Ha megteszed, akkor nekem végem! Könyörgöm!

SooRa felsóhajtott. Letette a kezéből a lapátot, és megfogta HyeMi reszkető kezeit, finoman az ujjaira szorított. Mélyen a lány szemébe nézett, ajkai lágy, felfelé ívelő görbületre álltak.

- Ugyan miért tennék ilyet, Mimi? – suttogta.

- Nem tudom. Mert új vagy, és a szabályokat be kell tartani, és én megszegtem, és ezt jelentened kellene Han asszonynak, aki pedig IlHwa asszonynak mondaná meg, aztán~

- Mimi. Nyugi. Úgy gondolod, hogy megtenném? Elmondanám Han asszonynak, hogy mi történt a nappaliban? Gondolod, megtenném?

- Nem tudom. Nem ismerlek, és nem tudom, hogy~

- Mimi. Úgy nézek ki, mint aki bárki boldogságának az útjába állna valamikor is?

- Nem – motyogta lesütött szemekkel.

- Akkor miért mondanálak meg Han asszonynak?

- Mit kell nekem megmondanod, SooRa?

A két lány hirtelen a lengőajtó felé nézett. Han asszony ácsorgott ott, mellkasa előtt összekulcsolt karokkal és szigorú szemekkel nézve. Hol SooRa alakját mérte végig, hol pedig HyeMin vezette végig pillantását. Mielőtt még a házvezetőnő megismételte volna korábbi kérdését, SooRa maga mögé húzta HyeMi reszkető alakját, kissé megdőlt a válaszadás előtt.

- Véletlenül meglöktem HyeMit, ahogy leléptem a lépcsőről, és ezért kiejtette a kezéből a teáskészletet, ami sajnos összetört – hazudta szemrebbenés nélkül, Han asszony csak bólintott elfogadva az indokot, majd sarkon fordult, és kettesben hagyta a két cselédlányt.

SooRa HyeMihez fordult, és magához ölelte az ideges kolléganőjét. Halkan fülébe suttogta gratulációját, és figyelmes jó tanácsát, miszerint tegye biztonságos helyre az ékszert, amíg az Elnök nem szerez tudomást a kapcsolatukról. HyeMi megfogadta a javaslatot, és a szobájába iparkodott. SooRa aprót lélegzett, de benne is ragadt a levegője, amikor újabb váratlan személy ácsorgott az ajtóban, és őt nézte mozdulatlanul.