10. fejezet

SooRa és JongHyun tekintete a lány gyengéd érintését követően azonnal összefonódott. SooRát váratlanul érte az Úrfi reakciója; arról is megfeledkezett, hogy elvegye a kezét JongHyun felkarjáról, és maga mellé engedje a karját. Tenyere még mindig az Úrfi csuklóján pihent. Reszketve. Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, szíve a torkában dobogott. Kezdetben is alig látott valamit a sötétségben, de ahogy szemében összegyűltek a könnyei, még kevésbé tudta érzékelni a környezetét.

Halk nyöszörgés érkezett JongHyuntól, majd a következő momentumban fordult is egyet az Úrfi. SooRa elkapta a kezét JongHyun csuklójáról, és hátrált egy lépést az ágytól. Lesütötte a szemét, majd egy gondolattal később fejét is lehajtotta. Próbálta megnyugtatni magát, de képtelen volt rá. Hiába akart parancsolni az érzelmeinek, a teste nem engedelmeskedett a szobalánynak.

JongHyun ismét fészkelődött picit, de tekintetét egy másodpercre se vette le SooRáról. Kérdőn és kíváncsian nézte a lány reszkető alakját, kissé homályos volt még a tekintete. Végül feljebb ült az ágyon, és könnyed mozdulattal sötétszürke tincseibe túrt. Picit összébb rendezte őket, aztán halkan megköszörülte a torkát. Alkarjait megtámasztotta a térdein, ujjait összekulcsolta.

- Rara? – sóhajtotta rekedtesen, a lány teste beleremegett a hangba.

- ... – nyelt egy nagyot, majd vett egy mély levegőt, és fejét nem mozdítva válaszolt. – Igen, Úrfi, én vagyok. Sajnálom, hogy felébresztettem az Úrfit. Nem tudtam, hogy mikor szeretne ébredni az Úrfi, és~

- Most.

- Úrfi? – SooRa felkapta a fejét, és JongHyunra nézett.

- Köszönöm. – ismét fürtjei közé fúrta az ujjait, és még egyszer összerázta őket.

- Öhm. Kíván reggelizni az Úrfi? Készíthetek valami könnyű ennivalót?

- Kérek – felelt még kissé reszelős hangon, SooRa teste újabb remegéssel válaszolt a hangra.

- Köszönöm, Úrfi – meghajolt. – Máris készítek az Úrfinak valamit! – folytatta miután felemelkedett.

A szobalány lassan araszolt az ajtó felé, JongHyun ezzel egy időben bújt ki a takaró alól, és mászott is ki az ágyból. SooRa újfent lesütötte a szemét, és tovább lépkedett az ajtóig. A kilincsre fogott, majd lassú mozdulattal lenyomta a vaspántot.

- Várj – hallotta meg az Úrfija hangját, ezúttal már tisztán és érhetően.

- ... – a lány a kilincsre markolt, hátát a falapnak nyomta, lassan felemelte a fejét.

Térdei remegtek, lenyelte az összes kibuggyanni készülő könnycseppet, és mélyeket sóhajtozott. Képtelen volt megszólalni. Egyetlen hang se jött át a torkán, hiába küszködött vele. Elnémult. Ezernyi kérdés cikázott a fejében, az emlékei váratlanul életre keltek. Értetlenül állt a kilincset szorongatva. A bekúszó napsugarak körbeölelték JongHyun alakját, SooRa teste melegséggel telt meg, ahogy felemelte a fejét, és az ágy felé nézett.

Az Úrfi felkapta a szék háttámláján heverő pólóját, belebújt, majd a nadrágját is felvette. A garbót is magára húzta, nyakrészével eltakarta az állát és ajkait, szemeit a napszemüvege mögé rejtette. Végül sötétszürke tincseit egy baseball sapka alá bújtatta.

SooRa szótlanul nézte, ahogy Úrfija felöltözik, egy kisebb csalódott és halk sóhaj szökött át ajkain, ahogy a garbó lassan felsiklott JongHyun állára, aztán ajkaira. SooRa nyelt egy nagyot. Remélte, hogy a múlt éjjel elérte az Úrfijánál, hogy ne takarja el többé az arcát, de nem úgy tűnt, hogy ezen a szokásán változtatni szeretne az Úrfi.

JongHyun teljes testtel SooRa felé fordult, majd lassan elindult hozzá. SooRa még jobban megkapaszkodott a kilincsben, a szíve már a torkában lüktetett, szaporábban szedte a levegőt, szinte már beleszédült a saját sóhajaiba. JongHyun megállt SooRától egy lépésnyire, majd felemelte jobb kezét, és a lány vállára simította tenyerét. Gyengéden megszorította a cselédlány testét, SooRa ajkai között egy újabb halk lélegzetvétel szökött át.

- Lekísérlek – mormolta alig hallhatóan, a szobalány egyetlen bólintással felelt a megjegyzésre.

Reszketve nyomta le a kilincset, előrébb lépett a falaptól, és egy gyors lendülettel kilépett a sötétségből a fénybe. Összeszűkült a pupillája a megváltozott fényviszonyoktól, pislogott néhányat maga elé, majd JongHyun is előkerült a feketeségből.

SooRa tekintete önkéntelenül tévedt JongHyun napszemüvegére. Aprókat pislogva bámulta a sötét lencsét, és próbált mögé nézni, hogy végre ne csak félhomályban lássa JongHyun lélektükreit. De SooRa nem járt sikerrel. Akárhogy hunyorgott, akárhogy billegette a fejét, nem mutatta magát sehogyan sem az a szempár.

A cselédlányból egy újabb lélegzetvétel szabadult fel, meghajolt az Úrfi előtt, majd elindult a lépcső felé. Azonban alig lépett kettőt, amikor egy meleg kézfej simult a bal csuklójára, és finoman rászorított. SooRa lecövekelt az érintés pillanatában. Lassan fordult csak az Úrfihoz, térdeiből továbbra se távozott a reszketés, a szorítástól is csak még inkább fokozódott.

- Ú-úrfi? – nyöszörögte alig hallhatóan.

- Kövess – suttogta halkan, SooRa újabb bólintással reagált.

- Igen.

JongHyun elengedte a szobalány csuklóját, biccentett egy parányit, és előrement a lépcsőhöz. SooRa sóhajtott még egyet, majd az Úrfija nyomába sietett. Mindig egyetlen fok választotta el őket egymástól, ahogy haladtak lefelé a feljárón.

A hatalmas előtérben a fiú megállt, megvárta, míg SooRa mellé érkezik, aztán biccentett a konyha irányába. SooRa rögtön tudta, hogy mit kell tennie. Illedelmesen meghajolt JongHyun előtt, majd a lengőajtóhoz sietett, és el is tűnt mögötte.

JongHyun szoborként álldogált a hallban pár pillanatig, majd gondolt egyet, és a nappaliba helyezte át a székhelyét. Leült a kanapéra, összekulcsolta az ujjait az ölében, és a külvilágba meredt napszemüvegén át. Bele se merülhetett igazán a reggeli környezetbe, mélázásából egyik öccse érkezése zökkentette ki, ahogy levágódott mellé a pamlagra.

- Hogyhogy itt vagy, Hyung? – szólította meg.

- Csak – mormolta az orra alatt.

- Valamit tudhat a szobalányod, ha már szavakkal is kommunikálsz, Hyung, és nem csak hümmögsz mindenre.

- Rara? – elfordította tekintetét az ablakról, és TaeMinre nézett.

- Oh, - szélesedett a mosolya – tehát már becenevet is adtál neki. Akkor tényleg tudhat valamit ez a lány.

- Kedves – suttogta halkan válaszát, a legfiatalabb fiú némi mosolygást vélt felfedezni a matéria alatt.

- Ha már az első nap után így becézed, akkor biztosan az.

- Találkoztatok?

- Egyszer összefutottam vele a lépcsőn, mert épp siettem, egyszer pedig bocsánatot is kértem tőle, amiért elsodortam.

- Hm.

- Na, Hyung, ne kezd a hümmögést! Végre szavakat lehet kipréselni belőled, nem akarom, hogy ez változzon. Remélem, hogy SooRa a beszéd után azt is eléri nálad, hogy ne legyél állandóan beöltözve.

- Talán – motyogta alig hallhatóan.

- Mindannyian örülnénk neki, ha visszanyernéd a régi formádat – TaeMin a bátyja összekulcsolt kézfejeire simította a tenyerét, és finoman megszorította. – Hiányzik a bátyám.

- Talán – kihúzta az egyik kezét a szorításból, és TaeMin vállára fogott.

- Remélem, hogy SooRa sikerrel jár majd, és visszaad nekünk téged, Hyung. Eomeonit is boldoggá tenné vele.

- Meglátjuk – sóhajtotta, majd rászorított TaeMin vállára, és egy gondolattal később elengedte.

Felkelt az öccse mellől, biccentett egy egészen parányit, sarkon fordult, és újra az előtért vette célba. A hallban az emlegetett szobalányba botlott. SooRa egy másodpercre megijedt, a tálcára markolt a találkozás pillanatában, udvariasan meghajolt az Úrfi előtt, majd mögötte lépdelve a lépcsőhöz mentek. TaeMin mosolyogva figyelte a jelenetet, ahogy legidősebb bátyja intett SooRának, a cselédlány pedig engedelmesen követte az Úrfiját a szobájába. A legfiatalabb fiú sóhajtott még egy apróbbat, majd ő is felemelkedett a heverőről.

Abban a momentumban, ahogy felkelt a kanapéról, megszólalt a csengő. Han asszony sietett ajtót nyitni, TaeMin kijjebb merészkedett, de csak a boltívig araszolt. Vállával megtámaszkodott, és kíváncsian fürkészte a bejárati ajtót. Han asszony udvariasan meghajolt a kint ácsorgó előtt, aztán a konyha felé intett. HyeMi iparkodott a házvezetőnőhöz, aki az utasítást követően átkísérte a vendéget a társalgóba.

A legfiatalabb fiú ellökte magát a faltól, és mosolyogva visszasétált a heverőhöz, kényelembe helyezte magát. HyeMi megállt a társalgó szélén, illedelmesen meghajolt, aztán egy torokköszörülés után megszólította a még mindig mosolygós Úrfiját.

- TaeMin Úrfi, MinHo Úrfi érkezett vendégségbe!

- Köszönöm, Mimi! – biccentett. – Parancsolj, Hyung – kínálta hellyel az idősebb fiút –, egy teát?

- Köszönöm, TaeMin-ah, és a teát is elfogadom! – meghajolt, majd helyet foglalt TaeMin mellett a kanapén.

- Mimi, kérlek, hozz nekünk teát – pillantott a szobalányára.

- Igen, Úrfi! – megperdült a tengelye körül, a tolóajtó két szárnyára fogott, és behúzta őket.

MinHo várt néhány szívdobbanásnyi időt, majd mosolyogva és érdeklődő tekintettel fordult TaeMinhez, akinek az ajkaira boldog mosoly ült ki.

- Mesélj, TaeMin-ah! Mi újság van veletek?

- Semmi említésre méltó nem történt, Hyung.

- Sajnálom. Azt hittem, hogy már előrébb vagytok a dolgokkal.

- Nem, Hyung. Még nem tudtam rávenni magam.

- Miért nem, TaeMin-ah? – némi meglepettség visszhangzott MinHo kérdéséből.

- Ne értsd félre, Hyung, teljes szívemből és őszintén szeretem, de még korai.

- Miért lenne korai, TaeMin-ah? Mi van akkor, ha úgy dönt az Elnök, hogy megházasít? Hm? Erre még nem gondoltál?

- Nem hinném, hogy képes lenne rá.

- Tudod, hogy vannak dolgok, amikben kérlelhetetlen az Elnök.

- De akkor se tudom elképzelni ezt róla. Egyébként is van még két bátyám, őket előbb házasítaná meg.

- Szinte semmit nem tud a magánéletetekről, azt se mondtad el neki, hogy miért lett vége például HaWooval, de most arról sem akarsz beszélni az Elnökkel, hogy végre megtaláltad a boldogságot egy csupaszív lány mellett? TaeMin-ah? Nem ilyennek ismerlek.

- Megvan az oka, hogy miért nem meséltem az Elnöknek a szakításról – felsóhajtott.

- Annak is megvan, hogy miért nem akarsz mesélni neki a viszonyotokról? – kérdezte alig hallhatóan.

- Igen, Hyung, megvan.

- Nocsak?! – kikerekedett szemmel nézett a barátjára. – Tudhatom én is az okot?

- Előbb Mimivel akarom megbeszélni.

- Megbeszélni? Mégis mit? Hiszen szeret téged, nem? – TaeMin határozottan bólintott egyet. – Akkor? Mit kell még ezen megbeszélni? – meresztgette őzikeszemeit.

- Ahhoz, hogy az Elnök elé álljak ezzel a kapcsolattal, előbb Miminek kell igent válaszolnia a kérdésemre.

- Milyen kérdésre? – értetlenkedett.

- Hyung, te néha tényleg nagyon hülye tudsz lenni! – felnevetett. – Természetesen arra, hogy hozzám jön-e feleségül!

- T-tae... Min... ah?!

Ebben a pillanatban ért földet a hatalmas fémtálca, amin a teáskanna és két csésze pihent. HyeMi könnyes szemmel, és teljesen ledöbbenve állt a boltív alatt. Egész testében reszketett, és képtelen volt felfogni az imént hallottakat. Felváltva járatta tekintetét a két fiú között, mélyeket sóhajtott; észre se vette, hogy kihullott a kezeiből a tálca, és szilánkosra tört minden porcelán.

MinHo és TaeMin egyszerre ugrott fel a pamlagról, és a lányhoz sietett, akinek egyre több könnycsepp gyűlt szemeibe. Értetlenül pislogott a mosolygó Úrfijára, aki gondolkodás nélkül zárta a karjaiba a szobalányt. MinHo elégedetten bólintott egyet, majd egy vállveregetéssel fejezte ki gratulációját a fiúnak. Egyedül HyeMi nem értette, hogy mi történik körülötte.