9. fejezet

SooRa egész bensőjét megremegtette az Úrfija hangja. Elzárta a vízcsapot, letette a poharat és a szivacsot, aztán vett egy nagy levegőt. Reszketve megfordult. Ismét egy napszemüvegbe botlott a pillantása. Halk sóhaj szökött át a cselédlány ajkai között, majd megköszörülte a torkát, és végre bátorságot vett, hogy megszólaljon.

- Tehetek valamit az Úrfiért? – kérdezte magabiztosságot magára parancsolva.

- Hm. – egy apró mosolygás ütötte meg a lány fülét.

- Úrfi? Mit tehetek az Úrfiért?

- Rara – szólalt meg suttogó hangon, de SooRa teste mégis összerezzent tőle.

- Ú-úrfi? – motyogta egy szívdobbanással később.

- Köszönöm. – felelte.

- Ezt már az előbb is mondta az Úrfi. Szívesen, de mit köszön az Úrfi? – SooRa értetlenül járatta a szemét a napszemüveg lencséjén.

- Vacsorát. – súgta újfent.

- Remélem, ízlett az Úrfinak a vacsora – bólintott. – Örülök. És annak is, hogy az egészet megette az Úrfi.

- Rara – a szobalány ismét megremegett a hangtól, tekintete hirtelen könnybe lábadt. - Fáj? – kérdezte, miközben két tenyerét a lány vállaira simította.

- Nem, Úrfi – szipogva felelt, lenyelte az összes könnyét. – Csak egy emlék. Kérem, Úrfi, ne is foglalkozzon velem.

- Emlék?

- Igen, Úrfi – biccentett, óvatosan megtörölte a szeme sarkát, mielőtt még egy könnycsepp útjára indult volna. – Csak egy régebbi emlék, de úgy látszik, hogy mégsem elég régi, és nem sikerült elfelejtenem.

- Kicsodát? – még közelebb lépett a lányhoz, és finoman megszorította a vállait.

- Nem hiszem, hogy érdekelné az Úrfit a történetem – felsóhajtott.

SooRa óvatosan kihúzta magát JongHyun kezei közül, és ismét fordult egyet. Szótlanul befejezte a mosogatást. Bármennyire is szerette volna a lány; hiába könyörgött érte magában, az Úrfija nem mozdult mögüle. Egyetlen lépést se tett. Némán állt, és figyelte SooRát.

A lány szerette volna tovább húzni az időt, de elfogyott a mosogatnivaló. A pohár is tiszta lett, és a tányért is fényesre súrolta. Ahogyan az evőeszközök is csillogtak. A saját poharát is megtisztította, így végleg kifogyott minden pótcselekvésből. Azonban JongHyun továbbra se moccant a szobalány háta mögül. Időközben megtámaszkodott a derekával a munkapulton, karjait pedig összefonta a saját mellkasa előtt.

SooRa letörölgette az esetleges vízcseppeket a mosogatótálcáról és annak környékéről, majd egy újabb nehézkes lélegzetvétel szakadt fel belőle. Idegesen fordult JongHyun felé, ugyan próbálta visszafogni teste finom rázkódását.

- Mesélj – szólalt meg kisvártatva az Úrfi, és ezáltal megtörte a percek óta tartó némaságot.

- Úrfi? Mit szeretne hallani az Úrfi? – rebegtette szempilláit.

- Róla.

- Kérem, JongHyun Úrfi, legyen hozzám kegyes! – lehajtotta a fejét, ujjait összekulcsolta maga előtt. – Ne kérjen ilyet tőlem az Úrfi. Hálásan kérem!

- Miért?

- Nem szeretnék erről beszélni, Úrfi. Kérem. Tudom, hogy ez az első napom az Úrfi szolgálatában, de tiszteletteljesen kérem az Úrfit, hogy legyen kegyes hozzám.

- Rara.

- Úrfi? – a szobalány felemelte a fejét, és JongHyunra nézett.

- Legyen – biccentett egyet.

- Úrfi? – SooRa hangja megkönnyebbülést sugárzott.

- Elmehetsz.

SooRa engedelmesen meghajolt az Úrfija előtt, aztán lassan felemelkedett. Tekintete újra rálelt JongHyun pillantására, próbált a szemüveglencse mögé nézni, de nem látta az elrejtett lélektükröket. A szobalány összeszorította az ujjait. Egy gondolat nem hagyta nyugodni a cselédlányt, és valahányszor körüllengte őt ez az elmélet, annyiszor kellett erővel visszaszorítania.

Újra vett egy nagy levegőt, kezdeti idegessége erősödött, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Hiába kapott engedélyt a távozásra, SooRa képtelen volt elindulni a szobájába. Ellépett a mosogatótól, és JongHyunhoz araszolt. Alig volt másfél lépés az egész táv, amit meg kellett tennie, de mégis hosszúnak érezte azt.

- Úrfi? – motyogta.

- Igen? – JongHyun maga mellé engedte a karjait.

- Úrfi. Kérem. Kérem, bocsásson meg a tolakodásomért, és kérem, nézze el nekem, amit tenni fogok! – hebegte kissé zavarodottan.

- Rara? – az Úrfi ellökte magát a munkalaptól, testével kissé SooRa fölé magasodott.

SooRa óvatosan felemelte a jobb karját, várt néhány másodpercet, aztán az Úrfi arcára simította a tenyerét. A fekete garbó tapintása meleg és bársonyos volt. Forró lehelet cirógatta meg tenyerének alsó részét, SooRa ajkai finom mosolyra húzódtak az apró lélegzetvételtől.

A cselédlány ujjaival óvatosan lejjebb simogatta a puha anyagot JongHyun arcáról, de a fiú ajkai és álla továbbra is takarásban maradt. SooRa vett még egy nagy levegőt, és tovább simította lefelé a sötét matériát.

Két parányi érintéssel később előbukkantak JongHyun kissé telt párnái, majd még eggyel később álla vált fedetlenné. SooRa mosolya szélesedett kicsit, habár a félhomályban mégse látta tökéletesen az Úrfi arcát. Teljesen szabaddá tette az állát és ajkait, végül felbátorodva saját tettein, a napszemüveg széléhez nyúlt.

JongHyun váratlanul SooRa csuklójához kapott, és finoman megszorította. A lány tekintete rémültté vált, minden bátorsága elhagyta a testét. Az Úrfi SooRa csuklóját fogva vette el a kezét az arcától, és engedte is vissza a lány teste mellé. Ujjaik észrevétlenül összefonódtak, úgy lógtak karjaik a testeik között. SooRa egyszer az összekulcsolt ujjaikra pillantott, egyszer pedig az Úrfijára.

JongHyun azonban nem vette le a szemét SooRa ijedt tekintetéről és zavarodott arcvonásairól. Vett még egy nagy levegőt, majd megfogta a lány másik kezét is, és összefonta az ujjaikat. SooRa nehézkesen lélegzett. Az oxigén lassanként áradt csak a tüdejébe, testének remegése fokozódott.

- Rara – törte meg ismét a csendet az Úrfi.

- Sajnálom, JongHyun Úrfi. Tiszteletlen voltam az Úrfival, kérem, bocsásson meg – az ujjaikra markolt.

- Nem.

- Úrfi? – SooRa felkapta a fejét, és a napszemüvegre nézett.

De sokáig nem tudott a fekete lencsékre figyelni, mert a cselédlány tekintete minduntalan az immáron fedetlen ajakpárra tévedt. Akaratlanul érintette meg nyelve hegyével saját száját, hogy némi nedvességhez juttassa azokat. SooRa halkan felszusszantott.

- Rara – suttogta.

- ... – a lány összerezzent a hangtól.

- Rara? – kissé oldalra döntötte a fejét.

- ... – a cselédlány torkán akadtak a szavak.

Hiába próbálta szavakba önteni a gondolatait, egyetlen hangot se tudott átpréselni a száján. Csak formálni tudta őket. Hangtalanul. Hátrébb húzódott JongHyuntól, majd kiszabadította ujjait a fiú szorításából. Vett még egy nagy levegőt, megfogta az egyenruhája szélét, végül mélyen és hosszan meghajolt JongHyun előtt. Miután felemelkedett, még egyszer JongHyunra nézett, majd elrobogott mellőle. Némán, egyetlen szó nélkül távozott a konyhából. Út közben még belebotlott EunSeoba is, aki félálmában botorkált a keskeny közlekedőn, majd egy gyors bocsánatkérést követően a szobájába zárkózott. Bebújt a takarója alá, és összehúzta magát a legkisebbre. Szipogások hangjai verődtek vissza a falakról...

* * *

SooRa másnap reggel nem túl kipihenten és kissé duzzadt, vöröslő szemmel kelt ki az ágyból. Bármennyire is szerette volna alvással tölteni az első éjszakáját a Kim Családnál, nem tudott álomba szenderülni. Egy emlék folyton uralta az elméjét, és nem hagyott percnyi nyugtot sem a lány számára.

Kibújt az előző napi egyenruhájából, összehajtogatta, majd a szennyes kosarába tette. A szekrényéhez sétált, leakasztott egy másikat a fogasról, és azzal együtt a fürdőjébe vonult. Gyorsan felfrissítette magát, felkapta a tiszta egyenruháját, egyetlen fonatba fogta hosszú tincseit, és a konyhába ment.

A másik két lány kissé álmoskásan ténykedett a helyiségben, alig látták az orruk hegyét, olyan szűkek voltak a szemhéjaik. SooRát egy-egy kedves mosollyal fogadták, aki szintén magára erőltetett egy apró görbületet. Alig fél perccel később lendült a lengőajtó, és Han asszony érkezett meg a lányokhoz.

- HyeMi keltetted már az Úrfidat?

- Még nem, Han asszony, még van tizenhét perc az ébresztésig.

- Rendben – biccentett. – EunSeo? Neked kellett már keltened az Úrfidat?

- Épp az imént kopogtattam nála. Az első ébresztés miatt.

- Jól van. SooRa?

- Öhm. Tegnap este nekem nem említette az Úrfi, hogy mikor szeretné az ébresztést – lesütötte a szemeit zavarában.

- Értem. Akkor kérlek, menj fel, és nézd meg ébren van-e már JongHyun Úrfi. Ha igen, akkor reggeliztesd meg, és érdeklődj a napi programja felől.

- Igen, Han asszony, máris!

SooRa udvariasan meghajolt Han asszony kérése előtt, vetett egy gyors pillantást a másik két lányra, majd az emeletre sietett. Míg EunSeo a munkapulton dobolt lágyan az ujjaival, addig HyeMi percenként pillantott az órára. Végül EunSeo is az időmérőre nézett. Felsóhajtott.

Elsimított néhány ráncot a ruhájáról, mosolygott egyet az idősebbre, és ő is követte SooRa példáját. Az emeletre ment, hogy felébressze KiBum Úrfit. A közlekedőn látta SooRát ácsorogni JongHyun Úrfi ajtaja előtt, közelebb merészkedett a lányhoz.

- Mi a baj? Kopogtattál már? – SooRa megrázta a fejét. – Akkor hajrá! Nem harap – kuncogta.

- Rendben. Csak még várok egy picit – mosolyogta. – Lehet, hogy éppen most ébredt fel az előbb.

- Hallottál motoszkálást bentről?

- Nem még.

- Akkor biztos, hogy nem ébredt még fel.

- Gondolod?

- Ahogy ismerem az Úrfid szokásait, elég nehezen kel fel. Előbb verjük ki az ágyból a legfiatalabbat, mint JongHyun Úrfit.

- Értem. – biccentett egyet.

- Kopogj kettőt, aztán nyiss be, és csukd be magad után az ajtót mindig.

- Igen, értem.

- Megyek, mert tényleg nem készül össze az Úrfim soha sem. – EunSeo mosolyogva végigsimított SooRa felkarján, majd sétált is vissza KiBum ajtajához.

SooRa vett még egy utolsó nagy levegőt, majd ahogy azt EunSeo tanácsolta neki, megkopogtatta kétszer a falapot, majd benyitott a helyiségbe, és be is zárta maga mögött, ahogy belépett. Teljes sötétségben úszott az egész szoba, hiába sütött már odakint a napfény. Egyetlen sugara se tudott beférkőzni a falakon belülre. SooRa megállt az ajtóban, várt néhány szívdobbanásnyi időt, végül még közelebb merészkedett az ágyhoz. Halk szuszogás járta át a falakat, a cselédlány elmosolyodott a kellemesen bizsergető hangtól.

Megállt az ágy lábánál, csak foltokat látott a feketeségben. Felemelte jobb kezét, és gyengéden végigsimított az Úrfija bal felkarján. Aki ezúttal nem viselt semmilyen álcát. SooRa érintésére JongHyun azonnal kinyitotta a szemét, tekintete abban a pillanatban összefonódott a lányéval.