8. fejezet

SooRa reszketve nyitott be a szobája ajtaján, épp csak belökte azt maga után, és az ágyához sietett. Az ágyneműre rogyott, karjaival körbeölelte a fejét, és elrejtette az arcát. A legkisebbre húzta össze a reszkető testét, miközben nagyokat sóhajtozott, és megpróbált megnyugodni. Sikertelenül. SooRa képtelen volt úrrá lenni a remegésén, újra és újra felidézte magában Úrfijának becézését.

Halk kopogtatás érkezett a nyitva maradt ajtón, majd lökődött is be óvatosan alig egy szusszanással később. EunSeo és HyeMi egymás mögött lépdelve araszolt beljebb a parányi helyiségben, és közeledtek SooRa ágyához. Tanácstalanul néztek össze, majd ismét a szorongó testre pillantottak.

HyeMi halkan felsóhajtott, még közelebb merészkedett SooRához, végül leült a lány mellé, és egyik kezét az összegubózott testre simította. SooRa megrázkódott a váratlan érintéstől. Mintha csak egy kivert kutya lenne, akit nemrég vert el a gazdája, úgy kuporgott az ágy közepén, és még apróbbra akarta összehúzni magát.

EunSeo is helyet foglalt a lány másik oldalán, de ő a karjaira csúsztatta egyik tenyerét. SooRa ismételten remegéssel válaszolt a gyengéd tapintásra. Értetlenül néztek egymásra egy ideig, majd HyeMi adta fel előbb a küzdelmet a benne megfogalmazódott és egyben megválaszolatlan kérdésekkel szemben. SooRa füléhez hajolt.

- SooRa? – súgta a nevét, mire az még jobban eltakarta az arcát.

- Mi a baj? – suttogta a másik oldalról EunSeo.

- ... – de a lány nem válaszolt, csak kucorgott még kisebbre.

- Ugye nem bántott az Úrfi? – kérdezte alig hallhatóan az idősebb, majd EunSeora nézett.

- Nem – motyogta válaszát, és óvatosan megrázta a fejét.

- Akkor mi történt? Reszketsz, mint a nyárfalevél – HyeMi végigsimított a lány hátán, majd ő is a karján állt meg a tenyerével.

- Nem szeretném elmondani – felelt némi habozás után.

- Nekünk bármit elmondhatsz, SooRa – biztatta a beszédre a fiatalabb lány.

- Ezt nem lehet.

- Miért? – HyeMi közelebb hajolt SooRa fejéhez, elsöpört az arcából néhány kóbor tincset.

SooRa nagyot sóhajtott. A remegése alább hagyott, de belül még mindig rázta őt a hideg, és elméjéből se tudta száműzni JongHyun hangját. Ahogyan szólította odafent. Elvette a karjait a fejéről, és teste is fokozatosan elernyedt. Felemelkedett az ágyneműről, HyeMi nyugtalan tekintetével találta szemben magát. EunSeora nézett, aki szintén hasonló lélektükrökkel vizslatta az idősebb arcvonásait.

- Mondott neked valamit az Úrfi?

- Vagy nem mondott semmit?

- Megbántott valamivel?

- Erőszakos volt veled?

- Próbált az lenni?

SooRa egyik kérdésre se válaszolt, csak a fejét rázta vízszintes irányban. A másik két cselédlány továbbra se nyugodott meg. Hiába záporoztak felé a korábbi kérdések változatosan vagy kicsit átformálva, SooRa egyetlen szót sem mondott. Csupán megrázta néha a fejét.

Közel húsz percig tartó eredménytelen faggatózás után végül mindkét lány feladta a küzdelmet. Bármilyen formában tették fel ugyanazokat a kérdéseket, SooRa mindre ugyanúgy válaszolt. Fejrázással. HyeMi emelkedett fel elsőként az ágyról, végignézett SooRa kicsit didergő alakján, majd a szekrényhez lépdelt. A bútor aljáról elővett egy meleg takarót, visszasétált a fekhelyhez, majd óvatos mozdulattal a lányra simogatta a puha anyagot.

SooRa ajkai mosolyra húzódtak, ám parányi volt a görbület, de azért biztató volt. EunSeo a lány mellett ücsörgött még mindig, és csak figyelte. Csendben. SooRából egy nehézkes és meggyötört sóhaj szakadt fel. HyeMi is visszaült az ágyra.

- Mimi? – jött az első hang SooRa torkából.

- Igen, SooRa?

- Ki volt az a szobalány, aki elment? – pillantott a kolléganőjére, aztán a másikra.

- Oh... hogy ő. Biztosan szeretnéd hallani? – kérdezte megértő hangon.

- Talán van valami, amit nem tudhatok? Bocsánat, én csak azt hittem, hogy~

- Nem, dehogyis! – EunSeo simította a lány jobb vállára a tenyerét. – Csak most elég zaklatott vagy, vélhetőleg az Úrfi miatt, így nem biztos, hogy a legjobb, ha most tudsz meg dolgokat.

- Nem miatta vagyok zaklatott – válaszolta lesütött szemekkel. – Máshoz van köze, bár hozzájárult egy kicsit.

- SooRa? – pislogott értetlenül HyeMi.

- Nem érdekes – egy apró mosoly mögé rejtőzött. – Akkor? Elmondjátok, hogy ki volt az a szobalány?

- Seo-yah? Hozol kakaót? – elmosolyodott az idősebbik lány, mire egy határozott biccentést kapott feleletként.

- Kakaót?

- Azt – biccentett. – Hosszú beszélgetésnek nézünk elébe, és ahhoz kell egy-egy bögre kakaó.

- Értem – sóhajtotta.

SooRa remegése elmúlt, ahogy HyeMi a közelében maradt, és vigasztalta apró simogatásokkal. A legidősebb lány felkucorodott az ágy közepére, majd nem sokkal később EunSeo is megérkezett egy tálcával. Rajta három, nagy csésze gőzölgő kakaóval, a hóna alatt pedig két pokrócot szorított. HyeMi felpattant a helyéről, EunSeohoz sietett, majd egyetlen ügyes mozdulattal húzta ki a takarókat a karjai alól, és iparkodott is vissza az ágyhoz.

EunSeo letette a tálcát a földre, majd sorjában a lányok kezébe adta az ízletes finomságokat, és ő is felkuporodott közéjük. Egymást takargatták be a leplekkel, amíg a másik megfogta a bögrét. Miután mindennel megvoltak, kortyoltak egyet-egyet az esti italukból, majd HyeMi megszólalt.

- Nem olyan rég ment el egyébként, de elég zavarosak a körülmények a távozását illetően.

- Zavarosak? Mit értesz ez alatt?

- Szerintem inkább kezd az elején, Mimi – hörpintett egyet EunSeo.

- Jó – fújtatta halkan egy kortyolással egybekötve. – Tehát a lányt úgy hívják, hogy BoNa, és ő volt EunSeo előtt a rangidős cselédlány, a te Úrfid szolgálatában állt.

- Meg a másikéban.

- Igen – SooRa nem értette EunSeo halk megjegyzését, de egyelőre nem firtatta. – A baj viszont ott kezdődött, hogy BoNa beleszeretett az Úrfiba, viszont az Úrfi valaki mást szeretett.

- Értem.

- De itt még nincs vége.

- Igen?

- BoNába is szerelmes volt valaki más.

- Hogy’?

- Te, Mimi, ne meséljem inkább én? – felnevetett EunSeo.

- Jó-jó. Felfogtam! – kinyújtotta a nyelvét, aztán megint folytatta. – Tehát, BoNa szerelmes volt az Úrfi bátyjába, de az Úrfi bátyja nem érzett hasonlóan iránta. Kedvelte, de nem úgy, ahogy azt BoNa szerette volna. Viszont az Úrfi nagyon is kedvelte BoNát. Még jobban is, mint azt képzelte.

- Értem.

- Azután, hogy az Úrfi bátyja eltávozott, BoNa is elhagyta a házat, de még aznap elment az Úrfi is az otthonából.

- Oh.

- Azóta BoNa egy étteremben dolgozik, azt hiszem. Nem akart többé szobalány lenni, és inkább választotta azt az életet.

- Értem.

- Tulajdonképpen egy szerelmi háromszögbe került BoNa, amit nem tudott kezelni, így inkább kilépett, és elhagyta az Úrfit.

SooRa ismét bólintott HyeMi gondolata végén. A kakaót lassan megiszogatták, a takaróval szorosan betakaróztak, amíg HyeMi a múltról és annak történéseiről mesélt. SooRa szótlanul hallgatta a lányokat, és igyekezett minden lényeges információt eltárolni magában.

- SooRa? – nézett rá EunSeo.

- Igen?

- Miért borultál ki?

- Öhm. – mély levegőt vett. – Csak az Úrfin. Illetve nem is rajta, hanem azon, hogy megszólított.

- Ezen miért borultál ki? – kérdezte mosolyogva HyeMi. – Végre nem csak hümmög.

- Csak egy szót mond mindig – SooRa észre sem vette, ahogy ajkai felfelé ívelő görbületre váltanak a mondata végén, parányi boldogság lett úrrá rajta.

- Az egy szó is több, mint a hümmögés. Tudod, hogy hónapok óta egy árva szót se bírtunk kiszedni belőle? Még IlHwa asszony sem.

- Tényleg? – HyeMi piciket bólogatott.

- Úgy elég nehéz is lett volna, hogy nem lakik itt – vigyorogta EunSeo.

- Oké, persze.

- Miért ment el az Úrfi?

EunSeo és HyeMi a kérdés hallatán összenézett. Egyszerre szakadt fel belőlük egy nehézkes lélegzetvétel. Talán még az eddigieknél is nehezebb volt a sóhajtásuk. Mindketten SooRa kezeire fogtak, és gyengéden megszorították az ujjait.

HyeMi lassan felkelt az ágyról, a takaróba bugyolálva puszilta meg SooRa sötét tincseit, és a kezében szorongatva az üres bögrét, indult el az ajtóhoz. EunSeo is válasz nélkül hagyta az új lányt, ő is felkelt a helyéről, nyomott egy puszit a lány hajára, és követte HyeMi példáját. Magára hagyták a lányt. Még nem látták elérkezettnek az időt, hogy elmondják, egy ideig miért nem élt velük a házban JongHyun Úrfi.

SooRa végignézte a lányok távozását, letette a csészét az éjjeli szekrényére, és a takaróba burkolózva eldőlt az ágyon. Lehunyta a szemeit, de nem tudott elaludni. Bármennyire próbálkozott, képtelen volt álomba merülni. Az emlékei feltörtek, és nem tudta száműzni onnan őket.

Hosszas forgolódás után ismét felült, körbenézett a félhomályban úszó helyiségben, újra nagyot szusszantott. Lerázta magáról a takaróját, felvette a bögrét a kicsiny szekrényről, és az ajtóhoz sétált. A konyhába vezette volna az útja, de épp csak kinyitotta az ajtót, megtorpant. Résnyire hagyta a térelválasztót, és elbújt mögé.

Motoszkálásra figyelt fel a közlekedőn, egészen HyeMi szobájáig hallotta az óvatos lépteket. Kijjebb nyitotta az ajtót, és vigyázva kikukucskált rajta. Elmosolyodott. Szélesebben, mint eddig bármikor. Az Úrfi lopva körbenézett, nehogy felfigyeljenek rá, kettőt kopogtatott a falapon, majd a következő pillanatban már nyomta is le a kilincset, és lépte át a küszöböt.

SooRa várt még néhány másodpercet, egészen addig, amíg valamiféle kulcsfordításszerűt nem hallott, aztán lábujjhegyen elosont az ajtók előtt, és végre elért a konyhába. Elmosogatta a csészéjét, levett egy tiszta poharat a polcról, és töltött bele egy kevés hideg vizet.

Megfontoltan kortyolgatta a hűvös folyadékot, derekával a mosogató szélének támaszkodott. Fáradt és kimerült volt, szeretett volna pihenni, de az álmok ma éjjel elhagyták. Inkább csak bámult maga elé, és tervezte a fejében a következő napokat, és néha elmerült a boldog múltban is.

A lengőajtó váratlanul megmoccant, SooRa az üvegre markolt. A szíve a torkába ugrott, vadul kalapált odafent, nyelt egy nagyot. Ismét mozdult az ajtó, a cselédlány a mosogató szélébe kapaszkodott a teste mellett lógó kezével. Végül egy nagyobb lendülettel lépett a helyiségbe az egyik Úrfi. SooRa keze megremegett.

Letette a kezéből az üvegkristályt, lehajtotta a fejét. Apró léptekkel közeledett felé az Úrfija, egyetlen lépésnyire állt meg tőle. SooRa még mindig lehajtott fejjel állt az Úrfi előtt, illedelmesen biccentett egyet, egy tálca került a szemei elé. SooRa megint biccentett, elvette az Úrfi kezéből a tálcát, és megfordult. A mosogatóba pakolta az üres tányért és poharat az evőeszközökkel együtt, majd a tálcát is becsúsztatta.

Megnyitotta a csapot, ujjai közé fogta a szivacsot, és mosogatni kezdett. De épp csak megfogta a poharat, amikor két tenyér simult a vállaira, és gyengéden rászorítottak a testére. SooRa nyelt egyet.

- Köszönöm – suttogta lágy hangon, elengedte a lány testét, SooRa reszketve megfordult.