7. fejezet

SooRa lassan felemelte a fejét, hogy végre a szemébe nézhessen az Úrfijának, de ismét egy napszemüvegbe ütközött a pillantása. Két tenyér simult a cselédlány vállaira, amik egy pillanattal később gyengéden rászorítottak a lány testére. SooRa halkan felsóhajtott, majd egy szívdobbanás múltán végre sikerült néhány hangot is kipréselnie a torkán.

- Készíthetek vacsorát az Úrfinak? – kérdezte a szemüveg fekete lencséjét vizslatva.

- ... – lecsúsztak a tenyerei SooRa felkarjain, és a csuklóira markoltak rá.

- Úrfi? – ismételte halkan. – Kíván vacsorázni?

- Nem – dünnyögte alig hallhatóan, SooRa tekintete felragyogott a hangtól.

- Úrfi? – halvány mosolyra húzta ajkait.

- Tükrök – a cselédlány aprókat pislogott, nem értvén a témaváltást.

Az Úrfi elfordult SooRától, és a falon lógó nagyobb tükörre nézett, majd vissza SooRára. Újfent megszorította a csuklóit. SooRa követte JongHyun pillantását, és ő is szemügyre vette a tükröt. Továbbra sem értette, hogy milyen célja lehet vele az Úrfijának, egy kicsit kétségbeesett sóhaj szaladt ki a száján.

JongHyun elvette a kezeit SooRa csuklóiról, és hátrált két lépést. Ismét a falra pillantott, majd a következő momentumban odasétált, és a két szélére fogott. Erővel próbálta leszedni a falról a vaskeretben pihenő fényes lapot, de sikertelen volt minden igyekezete. Végül SooRa ismét felsóhajtott. Körbenézett a félhomályban, és megpróbálta kivenni a formákat a helyiségben. Az ágyhoz sétált, és felkapta a végén pihenő vékony, fekete anyagot. Talán egy takaró lehetett. JongHyun mögé sétált, aki még mindig a szabadítással bajlódott.

- Kérem, Úrfi – szólalt meg kisvártatva, mire JongHyun lassan megfordult.

- ... – csak bólintott a lánynak, és elállt a tükör elől.

- Ez talán elég lesz.

Óvatosan felsimogatta a csiszolt felületre a könnyű anyagot, a kilógó részeket a keret mögé simította, majd kiszedett egy vékony hullámcsatot a hajából, és az alsó részénél rögzítette a folytonosan kicsusszanó matériát. Leellenőrizte, hogy mindenhol le legyen takarva, aztán gondtalanul felszusszantott.

- Tehetek még valamit az Úrfiért? Készíthetek esetleg valami könnyed vacsorát?

- Nem – suttogta.

- Kérem, Úrfi. Valamit ennie kell az Úrfinak. Le fog gyengülni, és akkor IlHwa asszony aggódni fog az Úrfiért. Hadd hozzak valamit az Úrfinak. Nem kell megennie az egészet.

- ... – megrázta a fejét.

- Kérem. JongHyun Úrfi – ismételte minél lágyabb hangon, minél kérlelőbben.

- ... – egy apró sóhaj érkezett válaszul, mely a leginkább a beleegyezéshez hasonlított.

- Azonnal készítek valamit az Úrfinak! – mosolyogva meghajolt, majd az ajtóhoz indult.

- Rara? – SooRának a földbe gyökerezett a lába a névtől.

- Ú-úrfi...? – motyogta, reszketve fordult JongHyun felé.

- Rara – ismételte meg ezúttal kicsit hangosabban, és a lányhoz lépdelt.

- ... – SooRa tekintete elhomályosult, egész testében remegett, ahogy JongHyunra pillantott.

Megkapaszkodott a kilincsben, nagyokat sóhajtozott, hogy mielőbb megnyugtassa magát, és csillapíthassa előtörni készülő könnyeit. Újra és újra nyelt egy nagyobbat, és parancsolt a hirtelen rátört érzéseinek. Az Úrfi megállt a cselédlány mögött, a bal felkarjára fogott, és finoman megszorította, majd egy kicsit később el is engedte a testét.

- Rara – suttogta újfent, mire SooRa reszketve biccentett egyet, és sietve távozott a szobából.

* * *

KiBum váratlanul EunSeo félgömbjeibe markolt, határozottan megmozdította a csípőjét a lány felé, mindkettejükből egy hangosabb nyöszörgés tört utat magának. Végül a lánnyal a karjaiban sétált el az ágyáig, majd gyengéden végig is fektette a bársonyon.

EunSeo reszkető karokkal fonta át KiBum nyakát, és húzta magához egyre lejjebb és lejjebb, majd bátorodott is fel még inkább az édes és tiltott mámortól, ami lassanként vette el teljesen a cselédlány eszét. KiBum alkalmanként a csókba mosolygott feledhetetlen boldogságában. Egyik kezét elvette EunSeo fenekéről, és hosszan végigsimított a lány testén felfelé haladva, a nyakához érve lágyan megkarcolta körmeivel a fedetlen és hófehér bőrét.

A cselédlány teste apró remegéssel válaszolt KiBum gyengédségére, még egy parányi lélegzetvétel szakadt fel belőle. KiBum bal karja feszesen tartotta EunSeo testét, és azzal húzta még inkább magához, másik keze érzékien siklott végig a lány mellkasán, és kezdte lassanként kigombolni az egyenruha mellrészét. Az édes-tiltott csók fokozatosan változott egyre szenvedélyesebbé. Újra megmozdította az ágyékát, mire EunSeo egy halk nyögéssel válaszolt.

- Úrfi – pihegte ajkaik közé. – Úrfi. Kérem – remegett az ajka a visszafogott vágytól. – Nem lenne szabad.

- Cssh – egyetlen mély csókkal hallgattatta el a lányt, majd szakította is meg a forró csókot. – Most nem. Most nem akarom abbahagyni – sóhajtotta ajkaira, és tovább csókolta puha párnáit, aztán nyakát becézgette hevesen.

- Úrfi – nyöszörögte elcsukló hangon. – Kérem – KiBum vállaira szorított. – Bummie... kérlek...

KiBum felemelte a fejét, és EunSeora nézett. A tekintetük találkozott, és a végsőkig mélyült. Elvesztek egymás csillogó lélektükreiben. A szobalány egész testében remegett KiBum forró teste alatt, hiába vágyott minden pillanatban az érintéseire, amikkel felperzselte az egész lányt, parancsolnia kellett vágyainak.

Az Úrfi lágy mosolyra húzta ajkait, majd meleg tenyerét EunSeo arcára csúsztatta, és gyengéden megcirógatta a bőrét. Mosolygós sóhaj szökött ki ajkain. Lágyan simogatta az arcát, és szusszantott egészen aprókat, majd még egy érzéki csókolt lehelt a lány ajkaira.

- Mellettem maradsz? – suttogta szájára, miután elszakadt tőle.

- Addig maradok, amíg az Úrfinak szüksége lesz rám.

- Felelj! – megszorította a derekát, arcáról elvette a kezét, és összekulcsolta az ujjait a lány bal kezével. – Velem leszel mindig, Seo-yah? Az enyém leszel, Édesem?

- Úrfi... – aggódva fellélegzett.

- Válaszolj, kérlek. Leszel nekem?

- Igen. Leszek.

- Mindig? Nem hagysz el, történjék bármi?

- Nem, Úrfi.

- Hagyd az úrfizást, és úgy felelj a kérdésemre, ahogy kell. Seo-yah? Nem hagysz el?

- Nem lennék képes elhagyni téged, Bummie. Soha. Mindig lenni akarok neked.

- Akkor légy nekem mindig, és én is leszek neked mindig!

Ismét ajkaira hajolt, ezúttal érzékien simította össze párnáit a lányéval, és hívta egy gyengéd és szerelmes csókba. KiBum lassan felemelkedett, és óvatosan húzta magával a szobalányt is, ügyelve, hogy a vallomással teli érintés egy lélegzetvételre se szakadjon meg. Két keze közé fogta a lány arcát, és úgy csókolta tovább gyengéden, aztán elvette a kezeit, és a derekára vezette a karjait.

Elszakították ajkaikat a másikétól, KiBum magához vonta EunSeot, és szorosan átölelte a testét. A cselédlány megkapaszkodott az Úrfi vállaiban, arcát a nyakszirtjébe temette, halkan szuszogott az édes ölelésben. Hosszú percekkel később KiBum lazított az ölelésén, és óvatosan eltolta magától EunSeot, végignézett a lányon, és elmosolyodott. Gyorsan visszagombolta EunSeo egyenruháját, egy utolsó csókot adott pirosló és kicsit duzzadt ajkaira, végül egy fájdalmas és nehézkes búcsút követően a lány távozott a helyiségből aznap estére.

* * *

TaeMin teste lágyan ringatózott HyeMi felett, akinek a combjai a fiú derekát kulcsolták át kissé reszketve. A már kezdeti szenvedélyes csók lassanként hevült fel egyre jobban, és vesztek bele egymás érintéseibe.

Az Úrfi jobb kezét HyeMi fekete tincsei közé vezette, és finoman rámarkolt hosszú és selymes hajzuhatagára, másik kezével csípőjét támasztotta meg, és simított végig alkalmanként a lány combján. HyeMi önkívületlenül kapaszkodott TaeMin testébe, körmeit belemélyesztette a hátába, és végighúzta a gerince mentén, ezáltal még közelebb préselte magához a testeiket. A következő pillanatban TaeMin mélyebben mozdult HyeMi felé, mire mindketten hangosabban nyögtek fel a váratlan érzéstől. HyeMi egy kicsit hangosabban is, mint kellett volna.

TaeMin a csókba mosolygott, és fogai közé szorította HyeMi alsó ajkát, aztán a felsővel is így cselekedett, majd áttolta vörös izmát a lány szájába, és elmélyítette a vad csókot. Elvette a kezét a lány csípőjéről, másik kezével is elengedte a haját, és feljebb tolta az egyébként is felcsúszott szoknyát, hogy combjának belső részét is heves érintésekkel boríthassa be. Míg egyik kezével a lábain garázdálkodott körmeivel és ujjbegyeivel egyaránt, addig a másik keze az egyenruha felső részétől kívánta megszabadítani a testét.

HyeMi TaeMin pólójának aljára fogott, és feljebb tornázta a testén az anyagot, aztán tüzes bőrébe vájta körmeit. Az Úrfi kéjesen felmorrant, és válaszul HyeMi combjára szorított. Ahogy TaeMin pólója csúszott egyre magasabbra, úgy siklott lefelé HyeMi egyenruhája is a mellrészénél. Halk nyöszörgések és hangos sóhajok verődtek vissza a falakról.

- Mimi – lihegte ajkaik közé a fékevesztett csók közben. – Légy az enyém.

- TaeMin-ah – zihálta önkívületlenül .– Kérlek... megőrjítesz.

- Akarlak... – csókolta meg vadul ajkait.

- Nem lehet. Nem is szabadna itt lennem, TaeMin-ah.

- De itt vagy. Még mindig. De bármikor elmehetsz, ha úgy gondolod – feljebb emelte a fejét, homlokával megtámasztotta a lány homlokát.

- Ne csináld ezt, TaeMin-ah! Ne mond ezt nekem!

- Sajnálom – felsóhajtott.

- Még mindig gondolsz HaWoora? – kérdezte kissé ijedt hangon.

- Nem. Csak arra, hogy majd te is el akarsz hagyni egy napon. Mert rám unsz. Vagy csak eleged lesz ebből az életből.

- Fejezd be, TaeMin-ah. Nem vagyok HaWoo. Nem vagyok olyan, mint ő. Soha nem tudnálak elhagyni. Képtelen lennék rá. Ahogyan elegem se lesz ebből az életből, mert így legalább melletted lehetek a nap minden percében.

- Megígéred?

- Ahányszor csak akarod, ígéretet teszek neked. Nem megyek el tőled, csak akkor, ha te magad küldesz el.

- Köszönöm, Mimi! – csókkal pecsételte meg szavait.

- Nem kell, csak ne emlegesd HaWoot. Semmilyen formában.

- Nem teszem. Többé már nem.

- Viszont mennem kell vissza, TaeMin-ah – elszomorodott.

- Este meglátogatlak – súgta fülébe, majd egy lendülettel felpattant, és visszahúzta a pólóját.

- Úrfi – morogta mosolyogva, és HyeMi is felkelt az ágyról.

Picit megigazította az egyenruháját, a tincseit is rendre parancsolta, majd egy utolsó forró csók után elhagyta a rejtekhelyüket, és a földszintre robogott.

Az utolsó lépcsőfokra érve EunSeoba botlott, egymásra mosolyogtak, majd a másik derekába karolva sétáltak tovább a konyha felé, ahol SooRa készített idegesen némi harapnivalót az Úrfijának. A lengőajtó váratlan csapódásától a lány összerezzent, kicsúszott a kezéből a szeletelő kés, ami majdnem a lábába állt, de még épp időben kapta el onnan, és végezte a vágóeszköz a járólapon.

A másik két lány csodálkozva állt az ajtóban, és figyelte SooRa szokatlan idegességét. Kérdezgették, de a lány nem felelt. Szótlanul végezte a dolgát, és hagyta kérdések között a lányokat, amikor a tálcával a kezében indult vissza JongHyunhoz. Alig három perc múltán már visszajött az emeletről, elköszönt tőlük, és a szobájába vonult. Homályos szemekkel és még mindig reszketve.