5. fejezet

IlHwa asszony felemelkedett a pamlagról, és lassan a bizsergető hang tulajdonosához sétált. SooRa továbbra se mozdult, de egész bensőjében reszketett. Lehajtott fejjel állt a kanapé mellett, majd vett egy nagy levegőt, és lassan felemelte a fejét. A hang irányába nézett.

De már csak egy kissé széles hátat látott, ahogy a lépcső felé sétál, és IlHwa asszony meglehetősen csalódott lélektükreit. Szótlanul nézte, ahogy az alak felfelé szedi a lépteit a feljárón, majd eltűnik a dió színű ajtó mögött. SooRa szíve még mindig a torkában lüktetett, íriszei rémülettől fénylettek. IlHwa asszony felsóhajtott, majd visszasétált a kanapéhoz, kényelembe helyezkedett, és ismét kezébe vette a csészéjét.

- Sajnálom – szólalt meg az apró hörpintés után.

- IlHwa asszony?

- Sajnálom, hogy nem tudtalak bemutatni a fiamnak.

- Kérem, IlHwa asszony, emiatt ne aggódjon! – meghajolt. – Az Úrfi kíván valamit?

- Csak annyit dünnyögött, hogy pihenni akar – válaszolt mosolyogva. – Kimerült.

- Igen, értem.

- Remélem, hogy ebédre sikerül lecsalnom őt a szobájából.

- Én is remélem, hogy Asszonyomnak teljesül a kívánsága.

- Mesélnél nekem magadról, SooRa? – kérdezte lágy mosollyal ajkain, majd még egyet kortyolt a hűlő teájából.

- IlHwa asszony? – SooRa hangja megremegett egy pillanatra.

- Ne ijedj meg. Neked van testvéred SooRa?

- Igen, IlHwa asszony. Van egy öcsém.

- Mennyi idős?

- Huszonegy éves, IlHwa asszony, még tanul.

- A szüleitek?

- Öhm. Az édesapánk, nos, ő sajnos kilépett az életünkből, amikor az öcsém ötéves lett, az édesanyánk pedig – SooRa felsóhajtott –, sajnos már ő sincs velünk.

- Igazán sajnálom, SooRa!

- Nem kell, IlHwa asszony. Az öcsémmel nagyon közel állunk egymáshoz, és mindenben támogatjuk a másikat. Megtanultunk a szüleink nélkül élni, és elfogadtuk, hogy a halál az élet része.

- Mióta nincs veletek az édesanyátok?

- Alig több, mint négy éve hagyott minket magunkra.

- Te jól viseled, SooRa? – letette az üres csészét, és a lányhoz sétált.

- Igen, IlHwa asszony – egy apró mosoly mögé rejtette parányi fájdalmát.

- Az öcséd?

- Most már ő is elfogadta.

- Ha bármikor szükséged lenne egy anyai ölelésre, akkor hozzám nyugodtan fordulhatsz, SooRa.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen kedves hozzám, IlHwa asszony – mélyen meghajolt.

- Azért mondtam, mert a másik két lány is távol él a családjától, már nagyon régóta; sőt, EunSeo nem is ismeri az édesanyját. Még nagyon pici volt, amikor elhagyta őt, HyeMi pedig még ritkábban jut el a szüleihez, mert vidéken élnek egy kis faluban.

- Igen, értem. Még egyszer nagyon szépen köszönöm, IlHwa asszony! – újfent meghajolt.

- Gyere bármikor, SooRa. A lányok is vonakodtak kezdetben, de végül vették a bátorságot, és néha éltek az ajánlattal. Bár az utóbbi időben inkább nekem volt szükségem az ő ölelésükre – nehézkes sóhaj szakadt fel belőle.

- IlHwa asszony?

- Köszönöm szépen a teát, SooRa, nagyon finom volt, és valóban jót tett. Hol tanultad?

- Az édesanyám tanított meg rá, őt pedig az ő édesanyja tanította.

- A nagymamádat pedig gondolom a dédanyád – folytatta mosolyogva.

- Igen, IlHwa asszony. Szájról szájra szállt a recept családunk női tagjai között.

- Akkor most rajtad a sor, hogy tovább add a lányodnak.

SooRa kissé belepirult IlHwa asszony szavaiba, zavarában elkapta a tekintetét róla, és lehajtotta a fejét, hogy a hófehér szőnyeget vizslathassa tovább. A ház asszonya hosszan végigsimított a lány felkarjain, majd egy nagyon halk nevetős sóhaj szökött át ajkain.

- Gyere, nézzük meg a fiamat! Hátha együtt sikerül rávennünk, hogy elődugja a képét az odújából.

- Igen, IlHwa asszony! – meghajolt.

A ház asszonya finoman a lány derekára vezette a tenyerét, és lassan elindultak a lépcsőhöz. SooRa picit idegesen pakolta a lábait egymás után, igyekezett felkészíteni magát a találkozásra, és a lehető legjobb benyomást kelteni a legidősebb Úrfira.

A diószín falaphoz érve SooRa elsimította a ráncokat az egyenruháján, IlHwa asszony bekopogtatott a szobába, majd egy gondolattal később be is nyitott fia hálójába. Csak egy apró lámpa pislákolt valahol a helyiség egyik sarkában, szinte teljes sötétség uralkodott a falakon belül. SooRa kíváncsian pillázott befelé, de semmit nem tudott beazonosítani. IlHwa asszony sóhajtott még egyet, majd beljebb merészkedett fia rezidenciájában. Piciny léptekkel haladt befelé.

- Itt vagy? Kérlek, gyere ki! Szeretnék bemutatni neked valakit.

- Hm.

- Légy szíves, ne légy modortalan! Gyere szépen elő! – IlHwa asszony visszasétált a közlekedőre, és SooRa mellé lépett, jobb kezét a lány bal vállára tette, gyengéden megszorította.

- ... – csak egy pár cipőorr volt jól kivehető, minden más az árnyékban maradt.

- Na, gyere szépen. Nem vagy már kisgyerek, hogy noszogatni kelljen.

- Hm.

- SooRa, ő itt a legidősebb fiam, JongHyun – SooRa lesütötte a szemét, majd illedelmesen meghajolt. – JongHyun, ő Im SooRa, a szobalányod, kérlek, viselkedj, és a jövőben hozzá fordulj a dolgaiddal!

- Úrfi, Im SooRa vagyok, kérem, keressen bármikor, amikor szükségét érzi, állok szíves rendelkezésére! – a cselédlány lassan felemelkedett, és az árnyékra pillantott.

- Hm.

- Ne hümmögj, szépen kérlek! Van nyelved, tudsz beszélni és tudtommal néma sem vagy. Légy oly’ kedves, és mutatkozz be SooRának!

- IlHwa asszony, ez igazán nem szükséges! – meghajolt. – Biztosan kimerítő napja volt az Úrfinak, nem szeretném őt zavarni.

- Hm – SooRa az ajtóban ácsorgó fiúra nézett, aki egy lépést tett felé, de még mindig csak deréktól lefelé látszott kellőképpen.

A cselédlány nyelt egy nagyot, aztán némi bátorság után, jobban szemügyre vette a legidősebb fiút, és megpróbált arcot is társítani a búgó hanghoz és az árnyékhoz. IlHwa asszony újra rászorított a lány vállára, majd hosszan végigsimított a felkarján, és fiához lépett. A legidősebb fiú felkarján is végigvezette a tenyerét, majd a csuklójára szorított gyengéden.

- Na? Leszel szíves előmerészkedni végre, és rendesen bemutatkozol SooRának?

- Hm – lassan kihúzta a csuklóját az anyai szorításból, és visszahátrált a falak közé.

- Ebédre remélem, hogy lejössz – IlHwa asszony óvatosan becsukta fia szobájának ajtaját, majd a lányhoz fordult. – Nagyon sajnálom, SooRa. Nem volt mindig ilyen a fiam, csak~

- Kérem, IlHwa asszony, nem szükséges magyarázkodnia! – meghajolt. – Talán ha jobb kedvében lesz az Úrfi, jobban fog sikerülni a találkozásunk. Addig pedig igyekszem magam keresni az Úrfit, és rákérdezni nála a szükségleteire.

- Valószínűleg ez lesz a legjobb megoldás. Kell egy kis idő, hogy visszaszokjon ebbe a környezetbe, és elfogadja, hogy kiszolgálják.

- Igyekszem a legjobban elvégezni a munkámat, és nem okozni csalódást Asszonyomnak.

- Han asszonyt már biztosan ellepik a tennivalók, menj, segíts neki, addig én váltok néhány szót az Elnökkel.

SooRa mélyen meghajolt, majd a földszintre sietett, hogy Han asszony segítségére legyen a konyhában. A házvezetőnő már bőven elkészített a háromfogásos ebéd közül kettőt, már csak a harmadik volt hátra. SooRa beállt a pult mögé, és készséggel állt Han asszony rendelkezésére.

Mire HyeMi és EunSeo visszaérkezett a két fiatalabb fiúval, addigra Han asszony és SooRa az ebéddel is elkészült. A két fiatalabb cselédlány gyorsan átvette az egyenruháit, majd robogott is vissza a konyhába, hogy segítsenek a terítésben. SooRa jól megfigyelte, honnan kerülnek elő az evőeszközök és a tányérok; honnan veszik le a poharakat, és melyik fiókból kell a szalvétákat az asztalra varázsolni. A két lány fürgén terített meg az ebédhez, mindig volt valamelyikük az étkező asztalnál és csinosítgatta a terítéket. Végül Han asszonyé volt az utolsó momentum. A virág az asztal közepére.

A három lány felsorakozott az étkező hosszú fala előtt, majd miután Han asszony mindent alaposan leellenőrzött, az Úrfikért kéretett a lányok által. HyeMi és EunSeo mosolyogva meghajolt, aztán elindult a lépcsőhöz, Han asszony pedig a nappaliba sétált, hogy a ház asszonya is elfoglalja helyét az asztalnál. SooRa egyelőre megvárta, hogy mindannyian visszaérjenek.

Elsőként Han asszony tért vissza IlHwa asszony társaságában, aztán a két lány csatlakozott hozzájuk, végül a házvezetőnő az Elnökért ment. Kim Elnök megérkezése előtt foglalt helyet a két fiatalabb fiú az asztalnál, egy-egy lágy homlokra adott puszival illették IlHwa asszonyt, majd megköszönve a fenséges lakomát, a szolgálók felé is biccentettek egy aprót. HyeMi és EunSeo egy-egy finom mosollyal is gazdagabb lett a két Úrfitól, akik majdnem bele is pirultak a fiúk pillanatnyi közvetlenségébe, és amiről IlHwa asszony látszólag nem vett tudomást, de egy lágy mosoly az ő ajkaira is kiült.

Néhány perccel később az asztalfőnél foglalta el a helyét Kim Elnök is, szintén megköszönte az ebédet, majd végignézett szeretett családján.

- JongHyun? – szólalt meg legidősebb fiát hiányolva.

- A szobájában van, Kim Elnök – felelt IlHwa asszony. – Úgy tűnik, hogy nem éhes.

- Hm. Ha végeztünk az ebéddel, akkor SooRa gondoskodjon róla, hogy JongHyun is megebédeljen a szobájában – Han asszonyra nézett, majd SooRára.

- Igen, Kim Elnök! – felelték egyszerre, majd udvariasan meghajoltak.

- Akkor, együnk sokat és jót! – kívánt ezzel jó étvágyat a családnak, majd nekiláttak az ebéd elfogyasztásának.

Csendesen eltüntettek minden finomságot a tányérokról és poharakból, aztán szuszogtak még pár pillanatig, majd miután Kim Elnök elsőként bontott asztalt, Han asszony elkezdte leszedni a tányérokat és evőeszközöket. A lányok pedig a konyhába mentek, és elmosogatták a koszos eszközöket és minden mást, amivel Han asszony érkezett vissza hozzájuk.

SooRa a konyhapultra tett egy nagyobb méretű tálcát, arra pedig egy tányért evőeszközzel és pohárral. Halmozott az ebédből egy keveset a tányérra, töltött a pohárba egy kevés gyümölcslevet, majd szalvétát is simított az evőeszközök alá.

Felmarkolta a tálcát, aztán magabiztos léptekkel célba vette az Úrfija szobáját, Kim Elnök utasításának eleget téve. Óvatosan szedte felfelé a fokokat a feljárón, nehogy kilöttyenjen az ital, vagy lecsússzon egy hússzelet a tányérról. Az ajtóhoz érve felsóhajtott. Erősebbik kezével megtartotta a tálcát, hogy másik keze szabaddá váljon, végül vigyázva bekopogtatott. Csak egy halk hümmögés érkezett válaszul az ajtó mögül, amit a lány beleegyezésnek tekintett, így benyitott a sötét helyiségbe.

- JongHyun Úrfi, meghoztam az ebédjét – lassan beljebb sétált a szürke falak között.

- Hm.

- Kérem, egyen egy keveset az Úrfi, az édesanyját is megnyugtatná – vigyázva letette a tálcát az ajtó melletti kisasztalra, és két lépést tett az ajtó felé. – Kérem, csak csengessen, ha szüksége van valamire!

- Hm.

- Kérem, egyen sokat és jól! – meghajolt, majd a kilincsre fogott.

Még egyszer körbenézett a félhomályban alig úszó szobában, még egyet biccentett, majd lenyomta a kilincset, de váratlanul egy tenyér simult a falapra, és megakadályozta, hogy kinyíljon a térelválasztó. SooRa nyelt egyet, majd visszacsukta az ajtót, és elengedte a kilincset. Lehajtotta a fejét, az ujjait összekulcsolta maga előtt, halkan felsóhajtott. Várt. Maga se tudta, hogy mire, de várt. A kéz, amely eddig a falapra simult, átvándorolt SooRa jobb vállára, és finoman rászorított a testére. A lány összerezzent a meleg tenyértől, újabb sóhaj szakadt fel belőle.

Lassan felemelte a fejét, hogy végre lásson is valamit az Úrfi arcából. Nem csak a szoba volt sötétbe borulva, de még a fiú öltözéke is teljesen fekete volt. Haját sapka alá rejtette, szemeit napszemüveg takarta, ajkait egy garbó alá bújtatta. Egyedül csak az orra hegye látszott, semmi más. Az Úrfi elvette SooRáról a tenyerét, aztán a kisasztalhoz ballagott, és megfogta a tálcát. Egészen az ágyig lépdelt vele, a szobalány meghajolt, majd távozott a helyiségből, a fiú pedig nekilátott falatozni.