Prológus

- Miért? Miért nem lehet?

- Mert már egyszer megöltelek.

- Miről beszélsz?

- Egyszer már elveszítettelek, még egyszer nem akarom.

- Várj! Miről beszélsz?

- Miattam halt meg a bátyád. Én öltem meg.

Homályos tekintettel nézte a fiú arcát, sarkon fordult, majd elindult a sötét úton, egyedül a Holdvilág adott némi fényt az esti éjszakában. A fiú a földre rogyott. Kártyavárként omlott össze az élete, és fogalma sem volt róla, hogyan fog újra talpra állni.

Lassan felemelte reszkető karjait, és tenyerei közé temette az arcát, teste finoman rázkódott. Egyetlen mondat egy egész lavinát indított el benne. Minden fájdalmas emlék utat tört magának, és felszínre került. A múlt utolérte mindkettejüket. A múlt és annak minden fájdalma. Az illatozó rózsából egy pillanat alatt lett bűzös dögvirág. Így lett a bimbózó szerelemből rothadó gyűlölet. Kín, szomorúság és keserűség.

A fiú hosszú perceken át zokogott magában, de a hangját senki nem hallotta. Belül ordított, de kívül csak reszketett a térdeire zuhanva. Maga se tudta eldönteni, hogy miért rázkódik ennyire a válla, és szorít a mellkasa. Melyik fájdalom az, amelyik jelen pillanatban teljesen felemészti.  A testvére halála vagy a szeretett lány elvesztése. Egyet mégis tudott. Ugyanahhoz a lányhoz köthető mindkét fájdalom. A szeretett lány felelős a bátyja haláláért? Hogyan tudja mégis szeretni őt ugyanúgy, ahogy eddig? Hogyan lenne képes nélküle élni, ha egyet jelent számára a menedékkel? Végül melyik fog győzni? A gyűlölet vagy a szerelem? Melyik az erősebb? Lehet közömbös valaha is?