4. fejezet

MinHo szótlanul hallgatta, ahogy barátja beszámol a héten történt eseményekről, olykor maga mögé nézett, és végigmérte HyeMi nádszál alakját. Elégedetten felszusszantott. MinHo volt az egyetlen, aki tudott róluk. Aki valójában tudta, hogy milyen kapcsolatban is állnak egymással. Miután TaeMin végzett gondjai kiadásával, MinHo kezdett el mesélni a sajátjairól. Bár meglehetősen kevesebbet beszélt, és inkább csak az üzlettel kapcsolatban. Továbbra sem akart igazgató lenni egy jól menő vállalatnál, inkább folytatta volna tovább a sportot. De a nagyapja hajthatatlan volt. Csak a vállalatból lehet megélni, az ostoba labdapasszolgatás nem fogja tovább gyarapítani a családi vagyont.

Ugyan MinHo parányinak érezte a gondjait, TaeMin soha nem éreztette ezt az idősebbel. Ismerte már annyira a barátját, hogy tudja, neki ezek komoly problémák, hiszen a szenvedélyétől kívánják őt megfosztani. Egészen a park közepéig sétáltak, majd irányt váltottak, és a legnagyobb fához ballagtak. HyeMi némán követte a két fiút, és csak mosolygott magában. Nem szeretett a házban túl sok időt tölteni, a szabadban érezte igazán jól magát. Ott néha lehetett önmaga is akár.

A két fiú elköszönt egymástól, aztán MinHo mosolygós búcsút vett a szolgálólánytól is, és lassan elandalgott az ellenkező irányba. TaeMin lekuporodott a kicsiny padra, amit tökéletesen elrejtett a hatalmas fa, és HyeMire nézett. Elmosolyodott. Étcsokoládé tekintete fekete gyémántként ragyogott, ahogy a lány lélektükreibe merült. Szinte lélegezni is elfelejtett nyugalmában. Bal kezét a falapra simította, és közelebb hívta magához a lányt. HyeMi biccentett egy parányit, és odaaraszolt.

Mielőtt még leülhetett volna az Úrfi mellé, az megragadta HyeMi jobb csuklóját, gyengéden megszorította, és egy gyors mozdulattal az ölébe húzta a lányt. Bal karját átfonta HyeMi vékony derekán, jobb kezével a combjait tartotta magabiztosan. HyeMi mindkét karja TaeMin nyakán pihent. Mélyen egymás szemébe néztek.

- Azt mondta az Úrfi, hogy legyek a legjobb barátja – szólalt meg mosolyogva.

- Mindketten tudjuk, hogy miért mondtam ezt – kuncogta, majd érzékien beharapta alsó ajkát. – Még mindig jól állnak neked a férfi ruhák – suttogta a füléhez hajolva.

- Köszönöm a dicséretet, Úrfi.

- Bár a zakó továbbra is zavar – kuncogta a fülébe, aztán megint a lány szemeibe merült.

- Ezért veszi le rólam az Úrfi minden alkalommal, és ül inkább arra.

- Mondtam már az autóban, hogy ne úrfizz – incselkedett a lány ajkaitól néhány milliméterre, egyszerre szorított a derekára és combjaira.

- Igen, mondtad. De feltűnt már, hogy nem igazán tudom betartani a szabályokat?

- Nagyon is – sóhajtotta ajkaira, még egyet szorított a lány testén -, és én mondtam már neked, hogy mennyire örülök neki? – telt párnái lágyan érintették HyeMi ajkait, apró lélegzetvétel szökött át mindkettejük száján.

- Mintha említette már volna ezt az Úrfi.

- Ha még egyszer úrfizol, akkor nagy bajban leszel – mosolyogta szavait, orrával megpiszkálta HyeMi orrát.

- Hm – HyeMi finoman fogai közé szorította alsó ajkát, kicsit oldalra döntötte a fejét. – TaeMin Úrfi – pihegte mosolyogva egy szívdobbanással később.

- Megmondtam.

Ezzel az ajkaira hajolt, és érzékien megcsókolta a lányt. Lassan és szenvedélyesen simították egymás párnáit, határozottabban fonták át a karjaikat a másik testén. HyeMiről lassan lecsúszott a zakó, és a padon végezte. TaeMin még közelebb húzta magához a lányt, mellkasa az övéhez feszült. Magabiztosan tartotta HyeMi testét, miközben gyengéden cirógatta a hátát és a lábait. A csókjuk egy sóhajtásnyi pillanatra se szakadt meg. Érzéki, de ugyanakkor szenvedélyes is. Szabad. Éppen olyan, mint amilyennek ők érezték magukat abban a parkban. Ott, ahol hetente egyetlen egy alkalommal átadhatják magukat az érzéseiknek, és nem kell a szabályok között létezniük.

Nincs fojtogató valóság, csak megannyi mámoros pillanat. Alig néhány óra az egész, de az a kis idő mindkettejüknek a mennyországban töltött másodpercekkel ért fel minden alkalommal. MinHo pedig készséggel volt ebben statiszta; szívesen vállalt nem létező találkozót barátjával, aki addig is boldog lehetett HyeMi ölelésében.

* * *

EunSeo sietve átöltözött a sofőri egyenruhájába, és alig három perc leforgása alatt már a volánnál ült, és KiBumra várakozott lelkesen. Kissé vöröslő arccal. Még mindig nem tért teljesen magához a szobában történtek után, de muszáj volt végre feleszmélnie, mert lassan túl sokáig volt pirospozsgás az arca, és nem lehetett tovább a futásra fogni.

Kinyílt a hátsó ajtó, majd óvatosan behuppant a középső úrfi az ülésre, és becsukta az ajtót. Levette a napszemüvegét, aztán a kabátjától is megszabadult. Az ülésre tette mindkét kiegészítőt. Magabiztos mozdulattal beletúrt a hajába, és a visszapillantó tükörbe nézett. Ahonnan EunSeo leste minden kívánságát, hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal, a kormányt szorongatva.

- A vállalathoz – szólalt meg mosolyogva.

- Igen, Úrfi – biccentett, majd elfordította a kulcsot, és elindultak a háztól.

- Jól érzed magad, Seo-yah?

- Igen, Úrfi.

- Nekem nem úgy tűnik innen nézve.

- Úrfi? – pillantott a tükörbe, majd vissza az útra. – Miért látja másként az Úrfi?

- Miért vöröslik az arcod, Édesem? – finom mosolyra húzta rajzolt ajkait.

- Öhm – EunSeo nyelt egy hatalmasat. – Melegem van, Úrfi. Nagyon meleg ez az egyenruha. Kint is meleg van nagyon.

- Valóban? – duruzsolta lágy hangon immáron a lány fülébe, EunSeo a kormányra szorított.

- Igen – motyogta elcsukló hangon.

- Imádom, amikor zavarban vagy, Seo-yah – újra fülébe duruzsolta szavait, majd lágyan megcsókolta a füle mögötti érzékeny részt, és visszakuporodott a helyére.

EunSeo összerezzent a váratlan közelségtől, egy pillanatra még a kormányt is elrántotta, és kis híján átszaladtak a szemközti sávba. Szerencséjükre még nem volt akkora forgalom, így megúszták az akár súlyos kimenetelű ütközést. EunSeo haragosan pislogott a visszapillantóba, de KiBum csak elégedetten mosolygott a lányra. A cselédlány tekintete egy másodperc alatt változott meg, bármennyire is szeretett volna, képtelen volt neheztelni az Úrfira.

- Mesélj valamit, Seo-yah! – kérlelte néhány perccel később.

- Mit szeretne tudni az Úrfi?

- Mondjuk, mikor fogsz mellettem aludni? Arra válaszolj nekem.

- Úrfi. Tudja jól, hogy ez nem így működik a Kim Családban. Én egy cselédlány vagyok, ön pedig az Elnök egyik fia.

- Van még két másik fia is az Elnöknek – mosolyogta.

- Igaza van az Úrfinak, de ön is egyike a három testvérnek.

- Ajh! Miért kell ezt csinálnod velem, Seo-yah?

- Mit, Úrfi?

- Ne kínozz. Inkább töltsd velem a ma éjszakát.

- Minden nap erre kér az Úrfi, holott tudja, hogy a cselédszobában a helyem.

- Nem érdekel – sóhajtotta újfent a lány füléhez hajolva, majd jobb kezét a lány jobb vállára tette, és finoman megszorította. – Nyugodtabb vagyok, amikor mellettem vagy.

- Kérem, KiBum Úrfi, ne éljen vissza az ön iránt érzett szeretetemmel. Tudja jól, hogy én~ - EunSeo hirtelen elhallgatott. – Megérkeztünk! – váltott témát sietve, ahogy leparkolt az autóval.

- Ezt még folytatjuk, Édesem – egy apró puszit nyomott EunSeo arcára, majd visszaült a hátsó ülésre.

EunSeo nagyot sóhajtott. Arcába húzta a sapkáját, leállította az autót, majd egyetlen lendülettel pattant ki a kormány mögül, és nyitotta ki az ajtót a középső fiúnak. KiBum kabátban és napszemüvegben szállt ki a járműből, elégedetten biccentett egyet a cselédlánynak, majd egy mélyebb lélegzetvétel után elindult az üvegajtóhoz. EunSeo becsukta az ajtót, lezárta a személyautót, és KiBum után sietett. Az üvegajtó mögött már sorakoztak a kollégák, köztük KiBum legfőbb bizalmasa is, Lee JinKi személyében, akinek tekintete azonnal találkozott a lányéval. Egymásra mosolyogtak.

* * *

SooRa engedelmesen segédkezett Han asszonynak a konyhában, majd az előtérben is segített a takarításban, ahogy a cselédszobákat is a házvezetőnő vezénylésével tett rendbe. Egyelőre nem volt más dolga, mivel még mindig nem érkezett haza az Úrfija, és nem tudott a szolgálatára állni. A takarítás után már újfent a konyhában serénykedtek mindketten, hogy elkészítsék az ebédet a Családnak.

- Ajumma? – lépett be a helyiségbe IlHwa asszony.

- Asszonyom? Mit tehetek Asszonyomért?

- Hm. Nem is tudom, hogy miért jöttem igazából – elmosolyodott, majd lassan beljebb lépdelt. – Mit készítesz, Ajumma?

- Öhm. Némi bulgogit, dwaejingogi-bokkeumot és egy kevés jajangmyeont. Nem tetszik Asszonyomnak? – pillantott fel a hússzeletekről.

- Dehogy, Ajumma. Soha nincs gond a menüvel. Mindig minden nagyon ízletes. Segíthetek valamiben? – kérdezte mosolyogva.

- Asszonyom. Kérem, SooRával ketten elkészítünk mindent. Inkább pihenjen az Asszonyom.

- Jól van – csalódottan felsóhajtott. – Azt hiszem, hogy járok egyet.

- Asszonyom? – oldalra döntötte a fejét.

- Ebédre visszajövök, addigra talán mindegyik gyermekem hazaérkezik.

- Jól érzi magát az Asszonyom? – a házvezetőnő mindent letett a kezéből, gyorsan megmosta a tenyereit, és finoman belekarolt a ház asszonyának felkarjába – Minden rendben, Asszonyom?

- Persze, Ajumma. Nem kell aggódnod. Csak egy kicsit kimerültem.

- Ezért kértem meg Asszonyomat, hogy pihenjen le egy kis időre.

- Készíthetek egy teát IlHwa asszonynak? – érdeklődött alig hallhatóan SooRa.

- Nem igazán szeretem a teákat.

- Megnyugtatná Asszonyomat, engedelmével – bólintott.

- Jól van, SooRa. Akkor készíts nekem egy teát, kérlek – elmosolyodott. – A nappaliban megiszom.

- Igen, IlHwa asszony!

SooRa illedelmesen meghajolt a ház asszonya előtt, befejezte az ujjai között lévő húsdarab felaprítását, megmosta a kezét, majd a raktárba ment. Néhány perccel később, négy zacskó szárított teafűvel érkezett vissza, és nekilátott elkészíteni az ígért italt. Han asszony kíváncsian nézte a lány ténykedéseit, ahogyan a négy különböző teafüvet egy csészébe teszi, majd forró vizet önt rá, és miután kiázott, leszűri. Óvatosan, minden mozdulatra ügyelt. A kész teát tálcára rakta, pakolt mellé egy kis tányérkára néhány szelet citromot, illetve egy harmadik tálkában kevés cukrot.

- Jól meggondoltad, SooRa?

- Igen, Han asszony. Ez jót fog tenni IlHwa asszonynak. Csak néhány gyógynövény, amik külön-külön nincsenek különösebb hatással egymásra, de együtt viszont nyugtató hatásúak, és még kedélyjavítók is egyben. Jót fog tenni IlHwa asszonynak.

- Jól van, SooRa. Bízom benned, bár nem tudom, hogy miért – elmosolyodott. – Ha bevált a tea, akkor majd mond meg nekem is, hogyan kell megcsinálni.

- Mindenképpen, Han asszony! – bólintott.

- Na, eredj! Vidd ki a teát Asszonyomnak, ezt én itt befejezem. Biztosan szeretne beszélni is veled.

- Igen, Han asszony!

SooRa felkapta a tálcát, és a lengőajtón át a nappaliba sétált, hogy felszolgálja a forró italt a ház asszonyának. IlHwa asszony a hófehér kanapén üldögélt, könyökével a karfán támaszkodott, állát a kézfején pihentette. Elmosolyodott, amikor megérkezett a cselédlány a teával, halkan felsóhajtott. SooRa nyomott egy gerezdnyi citromot a gőzölgő nedűbe, majd két kanálnyi cukrot szórt még hozzá. Óvatosan átnyújtotta a csészét IlHwa asszonynak, aki vigyázva belekortyolt az italába. Elégedett mosolyra húzta ajkait, aztán még egyet hörpintett az italból.

- Nagyon finom – SooRa mély meghajlással köszönte meg a dicséretet.

- Megjöttem.

Egy mélyen búgó hang érkezett a nappali másik feléből. IlHwa asszony letette a csészéjét a tálcára, és a hang irányába fordult. SooRa lehajtott fejjel állt a kanapé előtt, a szíve a torkába ugrott a váratlan hangtól. IlHwa asszony felemelkedett a bútorról, és a bizsergető hang tulajdonosához sétált. A cselédlány továbbra se mozdult, de belül reszketett. Eljött a várt találkozás? Lassan felemelte a fejét...